Valamennyi beadvány arra az uniós irányelvre vonatkozott, melynek célja, hogy a munkavállalók egészségének és biztonságának hatékony védelmét biztosítsa, 48 órában rögzítve a heti maximális munkaidőt. A jogi probléma eddig az volt, hogy orvosok esetén be kell-e számítani a 48 órába azon időtartamot, amely alatt az orvos a munkavégzés helyén fizikai jelenlétével járó ügyeletben van, azonban nem végez semmilyen tényleges munkát.

Az Európai Bíróság az említett ítéletekben következetesen kimondta, hogy a kérdéses jelenléti időt teljes mértékben munkaidőként kell számításba venni az irányelv szerinti maximális heti munkaidő kiszámításakor.

A bíróság ezen megállapítását ugyanakkor tévesen úgy is idézték a sajtóban, hogy a tényleges munkavégzéshez nem vezető ügyeleti időért az orvost a közösségi jog alapján ugyanolyan díjazás illeti meg, mint a tényleges munkavégzéssel töltött munkaidőért. A bíróság viszont már korábban megállapította, hogy az irányelv nem alkalmazható a munkavállalók díjazására.

Egy cseh bíróság a félreértések elkerülése végett ismét az Európai Bírósághoz fordult, ezúttal kifejezetten a díjazás kérdésében. A végzés szerint nem ellentétes az uniós joggal az eltérő díjazás, ha a nemzeti szabályozás "biztosítja a munkavállalóknak az ... irányelv által utóbbiak egészségének és biztonságának hatékony védelme érdekében biztosított jogok hatékony érvényesülését".

Megismételte ugyanakkor a bíróság, hogy ellentétes az uniós joggal az a tagállami szabályozás, amely szerint az orvos által ellátott, a munkavégzés helyén fizikai jelenlétével járó ügyelet ideje, amely alatt nem végez semmilyen tényleges munkát, nem minősül teljes egészében munkaidőnek az irányelv értelmében.