Az elintézendő feladatok világában élünk. A cselekvést és a gyors problémamegoldást nagyra értékeljük, és ezek alapján ismernek el bennünket is. Thomas Peters és Robert Waterman 1982-ben megjelent, A siker nyomában című könyve hatására terjedt el az a nézet, hogy a jó vezetők esetében „elsőbbséget élvez a cselekvés”. Véleményük szerint ez az agilis cégek megkülönböztető jegye.

Az elmúlt 35 évben Peters mantrája hatotta át üzleti világunkat. Sok cég kulcsfontosságú vezetői elvnek tartja a cselekvés gyorsaságát, az Amazon például így fogalmaz a honlapján:

„Az üzletben a gyorsaság számít. Sok döntés és cselekedet visszafordítható, és nem igényel széles körű, elmélyült kutatásokat. Nagyra értékeljük a kiszámítható kockázatvállalást.”

Mindenre reagálni kell?

Mi akadályoz minket abban, hogy lelassuljunk és gondolkodási időhöz jussunk? „Ha nem tartom az iramot, itt hagynak, mint egy elütött állatot az út szélén” – érvel Mary, egy nagy bank oktatási és fejlesztési szakértője. Majd hozzáteszi: „a mi kultúránkban a tempó fokozása a túlélés egyedüli záloga”. Mary úgy véli, hogy az egyre növekvő információmennyiség arra szorít minket, hogy felhasználjuk az így nyert ismereteket, és cselekedjünk. „Nyomaszt a rengeteg információ, még akkor is, ha csak tájékoztatásul osztották meg velem. Kötelezőnek érzem, hogy mindegyikkel kezdjek valamit.”

Bár Mary odafigyel a csoportjának továbbított adatmennyiségre, mégis sokat kell foglalkoznia a nem megszűrt, továbbküldött információkkal. „Vajon ez releváns? Mi kellene hozzá, hogy megválaszoljam? Az emberek úgy érzik, mindenre reagálni kell – ráadásul azonnal! Öt különböző e-mail öt különböző embernek exponenciálisan növekszik. Az emberek nem is tudják, mennyi pluszmunkát jelent ezekre a levelekre válaszolni.”

Mary minden alkalommal kellemetlenül érzi magát, amikor elgondolkodik, válaszoljon-e. Tudja, hogy ha nem látszik, hogy csinál valamit, láthatatlanná válik. A válaszolásra fordított időnek költsége van. „Ha 24 órát ülök egy kérdésen, addigra már biztosan meghozzák a döntést. Valaki rástartol, és én lemaradok.” Hiába kapott Mary két napot egy döntésre, mindig volt valaki, aki néhány órán belül válaszolt a nevében.

Ha nem válaszolt azonnal egy kérésre, gyakran a vezetőjéhez is elért a dolog.

„Egy kétórás megbeszélésen voltam. Hogyan tudnék rá válaszolni? Nem vezethetek úgy egy megbeszélést, hogy közben folyamatosan az e-mailjeimet figyelem és még értelmesen válaszolok is a levelekre. Kinek van ideje és lehetősége gondolkodni, eltűnődni, összekötni pontokat, új nézőpontokat feltárni?”

A gyors cselekvés csak védekező reakció

A munka világában általánosan elfogadott reakció, hogy a cselekvésre támaszkodunk. A határozottság csodálata a katonai szemléletből ered, ahol percek alatt kell élet-halál döntéseket hozni. A just do it jelszótól felbátorodva a bölcsességnél gyakran többre értékeljük a tettet. A cselekvés nyomán azt érezzük, hogy valami történt, abba a hamis illúzióba ringatjuk magunkat és a környezetünket, hogy haladunk a megoldás felé.

Pedig az előttünk álló kihívások kezeléséhez gyakran nem elkapkodott intézkedésekre van szükség. A problémamegoldás kényszere túl gyors cselekvésre sarkallhat minket, anélkül hogy alaposan átgondolnánk, feltárnánk és kidolgoznánk a lehetséges értelmezéseket, beavatkozási módokat. A gyors cselekvés az egyik leggyakoribb védekező reakció a bizonytalan helyzetek okozta szorongással szemben. Az ismeretlenhez fűződő problematikus viszonyunknak köszönhető, hogy begyorsulunk, és azonnal, gondolkodás nélkül cselekszünk.

A túl gyors tettek vége a működésképtelenség lehet, hiszen a következmények mérlegelése nélkül, idő előtt cselekszünk. Hányszor ugrunk azonnal a megoldáshoz, vagy kezdünk intézkedni azelőtt, hogy egyáltalán megértenénk a szóban forgó problémát? Mennyire gyakran kapjuk azon magunkat, hogy már tanácsot adunk, pedig még meg sem hallgattuk a teljes történetet?

Mary több kísérletet tett arra, hogy lassítsa a tempót és ne lépjen rögtön, de minden alkalommal komoly árat fizetett: kollégái meghozták a döntéseket a nevében, sőt az is előfordult, hogy teljesen kihagyták a döntéshozatalból. Amikor a kapkodás vagy az előkészítés hiánya miatt rossz döntés született, az ő feladata volt, hogy felszámolja a káoszt. Végül Mary úgy érezte, nincs más lehetősége, mint betartani annak a kultúrának az íratlan szabályait, amelynek ő maga is része. Továbbörökíti ugyanazokat a mintákat, és így alkalmazkodik a rendszerhez. A választás egyértelmű:

„vagy beszállok a játékba, vagy a kockázat balesethez vezet”.

Akárhogyan is, úgy érzi, nincs ráhatása saját munkájára és a reakcióira. Minden csak megtörténik vele.

Szeretteink mint árucikkek

A felgyorsulás nemcsak a munkahelyen, hanem a személyes kapcsolataink esetében is negatív következményekkel jár. David Whyte Crossing the Unknown Sea (Átkelni az ismeretlen tengeren) című könyvében azt állítja, hogy ha a munkánk komplexitására a sebesség növelésével válaszolunk, az azért tragikus, mert figyelmen kívül hagyunk mindent, ami nem ugyanazzal a tempóval közlekedik, mint mi. Azt kockáztatjuk, hogy elidegenedünk szeretteinktől, „amikor árucikként beillesztjük őket napjaink gépies, ám zavaros órái közé”.

A fenti cikk A nemcselekvés című könyv szerkesztett részlete. Miért nem lehetünk igazán eredményesek a szüntelen stressz és szorongás mellett? Hogyan ellensúlyozzuk a túlterheltség hatásait? Miként lehet kevesebb cselekvéssel többet elérni? Steven D’Souza és Diana Renner könyvükben feltérképezik a „cselekvés” határait és veszélyeit. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel!