A miniszter azt mondta: egy havonta 950 eurót kereső ember számára elfogadhatatlan, hogy egy párizsi étteremben két főre 200 euró a számla, amiben még nincs benne az aperitif és a bor. Szerinte ez is illusztrálja, hogy van reális alapja a tiltakozásnak. Darmanin kijelentése felrobbantotta a francia portálokat. A miniszter ugyanis elképesztő tájékozatlanságról tett tanúbizonyságot.

Egy szerény párizsi vendéglőben fejenként 40 euróból, sőt sok helyen még ennél kevesebből is, sörrel borral együtt, remek ebédet vagy vacsorát lehet kapni. A párizsi külső kerületek, tehát az ottani kvázi szegénynegyedek vendéglői ugyanúgy dugig tele vannak, mint az előkelő kerületek luxuséttermei. A szerény árkategóriás vendéglőkben törzsvendégek azok a sárgamellényesek is, akik most az üzemanyagárak emelése ellen tiltakoznak. Darmanin a jövedelmet illetően is melléfogott. Havi 950 euró a totálisan leszakadt, évek óta munkanélküli szociális segélye. Aki dolgozik, az minimum keres havonta 1500 eurót, szerény általános iskolai képzettséggel, de ehhez még több száz eurós lakbér- és egyéb szociális támogatás is jut a legalacsonyabb jövedelmű alsó középosztálybelieknek. Hogy összességében a vásárlóerő csökken, vagy csak nem az elvárt mértékben nő, ez mindig is statisztikai kérdés volt abban a Franciaországban, ahol akkor is tüntetések és sztrájkok voltak, amikor évente 5 százalékkal nőttek az átlagbérek. Ez fél évszázados hagyomány.

De a permanens lázadásnak most mégis van reális oka, ami nem a lassan, de biztosan emelkedő életminőségben, hanem az elit és az önmagát örökké áldozatnak tekintő alsó középosztály közti szakadékban rejlik. Gérald Darmanin a Sorbonne-on tett meggondolatlan kijelentésével elárulta, hogy ő csak luxuséttermekbe jár, ahol valóban a csillagokban vannak az árak, és fogalma sincs arról, hogy az ott fizetett számla tizedéért is remek menüt kapni a szerényebb vendéglőkben. De nem ő az egyetlen vezető francia politikus, aki teljesen elszakadt a való élettől.

Az elit és a valóság

Már a hetvenes években Giscard d’Estaing akkori elnök sem tudta megmondani egy tv-interjúban, mennyibe kerül egy baguette. De a baloldali Lionel Jospin, aki a kétezres években sokáig kormányfő volt, ugyancsak nem találta el a baguette árát. Giscard csak 25 százalékkal tévedett, az ő felesége időnként még járt piacra, de Jospin 7 euróra becsülte az akkor mindössze 1 euróba kerülő baguette-et. A sor végtelen. A jobbközép egyik még ma is regionális vezető funkciót betöltő fiatal és modern dinamizmust sugalló arca, Natalie Kosciusko-Morizet a párizsi metrójegy árát pár éve négy euróra becsülte, miközben csak 1,70 volt. Az ugyancsak jobbközép Jean-Francois Copé, aki két éve még elnökjelölti ambíciókat is táplált, egy rádióinterjúban azt mondta, hogy egy csokis croissant (pain au chocolat) ára 10 euró cent, miközben a tényleges ár ennek minimum a tízszerese. Nicolas Sarközy, aki korát megelőzve 2007-ben is egyfajta „elit elleni” lázadásnak próbálta feltüntetni elnökválasztási győzelmét egy interjúban szintén lebukott. Szóba került a szerény jövedelmű franciák, tehát a 23 millió ember által látogatott internetes áruház, a „Le Bon Coin”. És amikor a riporter megemlítette a nevet Sarközy rákérdezett: „Mi ez a Le Bon Coin”. Neki sem volt fogalma a valós viszonyokról. És ez a mostani lázadás fő oka.

Hiába képzett és olykor még emberi, sőt szimpatikus is a francia politikai elit, ők egy másik világban élnek, mint az alsó középosztály. A politikusok soha nem utaznak metrón, nem járnak olcsó üzletekbe, sőt, a jó árakat kínáló portálokat sem látogatják, már ha egyáltalán interneteznek. Persze ez a szakadás sok más országra is érvényes. Franciaországnak viszont megvan az az előnye, vagy olykor hátránya, hogy a tiltakozó megmozdulások évtizedek óta a normális élet részét képezik. És így valamiképpen mégis csak csökkenteni lehet a jövedelmi szakadékot az elit és az alsó középosztály között. (via Le Figaro)