Ahol minden a nyári unalommal és pár zsák kakaóbabbal indult

„Nagyon fontos a régi receptek, illetve a gyakorlat megőrzése. Egy cukrász fél év alatt elfelejti a fogásokat, s már nem képes elkészíteni az adott édességet” – ad betekintést az édességkészítés kulisszatitkaiba Takács István, a Szerencsi Bonbon nevű cég alapítója és igazgatója. Nagyon bonyolult a gyártás, ezért a képzés, a folyamatos gyakorlás különösen fontos. A Diana sósborszeszt például tized Celsius-fokos pontossággal kell főzni. Ha véletlenül ennél nagyobb az eltérés, akkor a termék már nem kéregöntésű lesz, amelyben folyékony a likőr, hanem az egész kásás masszává válik – mutat rá Takács.

Fazekas István

Szerencs, ahol a szakember az egész pályafutását töltötte, a csokoládégyár 1923-as alapítása óta kiváló iskola volt a fortélyok megtanulására. Az üzemet a helyi cukorgyár vegyészmérnökei találták ki: a cukoripar jól teljesített, ám nyáron nem volt mit csinálni, így a mérnökök úgy döntöttek, vesznek néhány zsák kakaóbabot, s megnézik, mire jutnak. Mivel a kakaóvásárlás után még kiváló szakembereket is szerződtettek, például a svájci származású Liechti Frigyest, valamint a budapesti Gerbeaud öt cukrászát, a gyártás azonnal sikeres lett. 1925-ben már New Yorkban is bemutatták a gyár híres 101-es csokoládéját, s az üzem havonta két-három új termékkel jelentkezett. „Ha egy cukrász csak egy olyan édességet kitalál, amelynek egyenes az életgörbéje, akkor már nem élt hiába” – mondja Takács. Szerencsen pedig sok ilyen édesség született, innen indult hódító útjára például a konyakmeggy is, de szerencsi a Diana sósborszesz, a Boci vagy a piros táblás mogyorós csoki is.

A második világháborút viszonylag szerencsésen vészelte át a csokoládéüzem – a gépeket nem szerelték le –, és az akkor még működő cukorgyárnak köszönhetően az államosítás után is kivételezett helyzetben volt, itt hajtották végre például az első korszerűsítést is 1968-ban. A nyolcvanas évek végén azonban az üzem eladósorba került, s a nyolc érdeklődő közül végül a Nestlé vásárolta meg. „Sok érdekeset láttam a gyárban, pozitívat és negatívat is: például jó volt, hogy még mindig márványasztalon készültek az édességek, az viszont már kevésbé, hogy a cukorkakonyhában olyan gödrök voltak, amelyekbe állva is belefértem volna. Több mint hétmilliárd forintot költöttünk a gyár korszerűsítésére” – mondja Noszek Péter, a Nestlé Hungária ügyvezető igazgatója, aki nem sokkal a privatizáció után került Szerencsre.

Fazekas István

A Magyarországon eddig 100 milliárd forintot befektető Nestlé nevével fémjelzett korszakban újra nőtt a hatékonyság, igaz, közben megváltozott a termelés szerkezete. Folytatódott az élőmunkaigényes termékek leépítése, s amikor tíz évvel ezelőtt a cég leállította Szerencsen az édességgyártást, regionális kávé- és kakaóporgyártó központtá alakítva az egységet, már jóval nagyobb volt a termelt áruk értéke, mint a privatizáció idején. A kézműves édességek sem tűntek el: a Szerencsi Csokoládégyár igazgatói székét elhagyó, s a Szerencsi Bonbont 1996-ban megalapító Takács István a Nestlével együttműködve különféle konstrukciókban a mai napig gyártja a régi szerencsi termékeket, illetve azok korszerűsített változatait. Jelenleg csaknem háromszázféle édességet készítenek. „A régi receptek leginkább csak a fejekben voltak meg. Eleinte az volt a terv, hogy két év alatt megmentjük a Szerencset egykor híressé tevő márkákat, majd átadjuk azokat az önkormányzatnak, hogy vigye tovább a hagyományt. Aztán kiderült, hogy ez irreális elképzelés: ennyi idő nem elég, hogy egy cég elfogadtassa magát a partnerekkel, az önkormányzatnál pedig nem voltak édesipari szakemberek” – mesél a Nestlével való együttműködés kezdeteiről a most már 160 embernek munkát adó Takács. 1998 táján kereste meg őket a Nestlé azzal, hogy bérmunkában készítsenek konyakmeggyet a külföldi piacokra. Az ajánlatot örömmel elfogadták, mert így legalább húsz embernek lett munkája. Ezt több hasonló felkérés követte, s amikor az egyik nyáron elapadtak a megrendelések – ebben az időszakban nem igazán fogy a konyakmeggy –, Takács a Nestlé igazgatójától kért segítséget, hogy ne kelljen szélnek ereszteni az alkalmazottakat. Akkor kezdődött a kávécsomagolás.

Fazekas István

A kooperáció mostanra odáig jutott, hogy a Magyarországon – a szerencsi, a büki és a csokoládéfigurákat gyártó diósgyőri üzemben, illetve a budapesti központban – 2400 embert foglalkoztató multinacionális cég magyarországi leányvállalata nemrég ajándékként átadta a Nestlé-gyár területén működő Szerencsi Bonbonnak a Szerencsi védjegy édességterméken való használatának a jogát. „A márkanév teljes mértékben azonosult Szerenccsel, ezt a helyi csokoládé-márkaboltban is látjuk, és úgy véljük, mindenképpen meg kell őrizni ezt a hagyományt” – magyarázza a döntés okát Noszek. Takács pedig azt hangsúlyozza, Magyarországon ez volt az első eset, hogy egy nagyvállalat ilyen gesztust tett.

A szerződés a kakaótermékekre nem vonatkozik, ezeknél továbbra is a Nestlé Hungáriánál marad a Szerencsi védjegy használatának joga. Az üzemben évente 30 ezer tonna kakaó- és kávépor készül, a gyár 24 országba szállít. Hogy mennyire szükség van a márkanév egy kézben tartására, azt az is mutatja, hogy egyik meghatározó termékük, a Melódia csoki nevét már elhappolta a konkurencia, Szerencsen most ezt Szerencsi Retró néven gyártják.

A városban közben a Nestlé és a Szerencsi Bonbon közös kezdeményezésére születőben van egy olyan duális képzési forma, amely biztosíthatja az édesipari szakemberek  utánpótlását. „Budapesten van egy szakközépiskola, a Pesti Barnabás, de ott felhagynak a tartós édességeket készítő keménycukrászok képzésével, mert nincs olyan hely, ahol gyakorolhatnának a gyerekek. Itt, Szerencsen viszont most létrehozzuk az oktatás teljes vertikumát, nálunk meg lehet tanulni a kemény- és puhacukrászatot – utóbbi a torták és sütemények készítését jelenti. Jövőre kétszer 15 tanulóval kezdünk, ha jól csináljuk, akkor regionális képzési központtá válhat a város” – vallják a képzés szervezői.

Az írást a HVG 2018/51-52. számában jelent meg