Vernon Reid & Masque, European Mantra
február 20., A38 hajó

Vernon Reid Rockba oltott stílusok

Nem csak az köti össze a European Mantrát és a Living Colourból (az első világhírűvé vált fekete kemény rock zenekarból) ismert Vernon Reid Masque nevű zenekarát, hogy hangos, instrumentális zenét játszanak gitár–billentyű–basszusgitár–dob felállásban. A Mantra-tagok nagy tisztelői Vernon Reid munkásságának, de, mint láttuk, ugyanez most már fordítva is elmondható. A Reiddel közösen, kvintettben eljátszott két Mantra-számban nagy odaadással és alázattal zúzott a New York-i vendég, s őszintén tapsolta meg magyar barátait. 

Az első félidőben a Mantra logisztikai okokból a színpad bal oldalára tömörült hangszereivel. Így jól látták egymást, hogy rendszeresen összemosolyoghassanak, amikor a rendkívül kimunkáltan becsapós, izgalmasan elcsúsztatott belső hangsúlyokkal teli groove-ok rutinos előadása közben sikerült egy-egy tökéletes mikro-párbeszédet előadniuk. Hangosak, acélosak, erőteljesek voltak, de a hangerő következtében a fülünkben létrejövő bódító alapzúgáson mégis könnyen átjutottak a finomságok: Nagy János virtuóz, íves szintetizátorszólói; Papesch Péter és Borlai Gergő szimultán meglepetés-figurái és Lukács Péter „Peta” hang-csillagszórói. Egyre kerekebb a Mantra, egyre inkább hasonlítanak önmagukra, s kevésbé az inspirációs forrásaikra. Szeretnek így együtt zenélni – ezt láttuk-hallottuk mi is a hajó gyomrában.

A rövid átszerelés után színpadra lépő Masque első megszólalása alapján úgy éreztem, ma este a Mantra-élmény lesz maradandóbb. Stílusosan tálalt, de egyszerűbb, instrumentális rockkal indított az amerikai csapat. Reid – akit legtöbben az egykori Living Colour zenekar frontembereként ismernek – elmélyülten tekert torzított gitárján; Leon Gruenbaum blazírt arccal paskolta a billentyűket és Samchillian nevezetű övszintetizátorát; a leginkább egy alter-metál zenekarba illő küllemű Steve Jenkins basszusgitáros pengetés közben érdeklődő arccal járkált, és szemlélte, hogy is néz ki egy magyar közönség; Donald McKenzie pedig már az első perctől kezdve teljes energiával hajtott a dobok mögött. Aztán szép lassan, fokozatosan bűbájt bocsátottak ránk. A rockos alaplégzésbe egyre újabb stílusok lehelete szüremlett be, a reggae-től a jazzen és a funkon át a pszichedelikus, kísérleti, elektronikus érzetekig – még egy Radiohead-szám is felcsendült –, s mindezt a legteljesebb hitelességgel, összeérett, új minőséget hozó elegyként szólaltatta meg a négy muzsikus. Gruenbaum blazírt attitűdjére óriási hangterjedelmet bejáró, szinte az értelmezhetőség határán mozgó, űrbéli hangszíneket varázsoló Samchillian-szólóival, éteri klarinétjátékával és vokálozásával cáfolt rá, de Jenkins is hamar feledtette finoman kemény, arányos és ötletes basszusgitározásával, hogy korábban grunge-zenésznek gondolhattuk. Reid megmutatta, hogy énekelni is tud, s szövegei elgondolkodtatóak, de gitárjával azért erőteljesebb hatást képes gyakorolni hallgatóira.

Becsukott szemmel, a terem hátsó sarkából is megmondta volna bárki az egybegyűltek közül: a Masque New Yorkból jött, onnan, ahol minden megtörténhet és meg is történik - a zenében is. Csaknem két órán át, a közönséggel egyre jobban összemelegedve, szinte kimeríthetetlennek tűnő zenei ötlettárházat bemutatva muzsikáltak. Úgy éreztük, semmit nem rejtettek álarcuk mögé.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely