Repülő gépezet az előcsarnokban Egyensúlytalanság? © Balogh Tibor

A Modem alig egy éve kezdte meg működését azzal a deklarált céllal (amint az eredeti, Kapcsolódás a művészethez szlogen is utalt rá), hogy a modern és kortárs vizuális kultúra bemutatásának meghatározó központja legyen a keleti régióban, és bekapcsolódjék a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe. Mindezt az Antal-Lusztig-gyűjtemény ott letétbe helyezett anyagával, az abból rendezendő, a magyar XX. század művészetét bemutató kiállításokkal, valamint folyamatos kortárs művészeti kiállításokkal képzelte el.

Egy év elteltével azonban mégis egy reneszánsz korabeli tárlat okán kerül szinte vakító reflektorfénybe az intézmény. Az igazi da Vinci című nagyszabású tárlat ugyanis egy historikus természettudományi tárgyú kiállítás. A kísérőrendezvények ellenére hiányzik belőle a modern és kortárs képzőművészetre gyakorolt leonardói hatás bemutatása, holott az életmű erre számos lehetőséget kínálna. A hvg.hu Gulyás Gábornál, az intézmény igazgatójánál érdeklődött, az elmúlt egy év illetve a mostani kiállítás fényében micsoda is a Modem? Modern és kortárs központ vagy szenzációgaléria? 

Távozások a Modemből

Amilyen lelkesen kommunikálta a Modem idén februárban új szakembereinek megjelenését, akkora a csönd most, hogy a három kurátorból kettő távozott. Idén februárban a Pécsi Galériát hosszú évekig vezető képzőművész-kurátor Pinczehelyi Sándor lett a debreceni Modem művészeti vezetője. Mellette Nagy T. Katalin kapta feladatul a letétbe helyezett Antal-Lusztig-gyűjtemény gondozását, feldolgozását, a belőle válogatott anyag folyamatos bemutatását. Szoboszlai Lilla pedig új, kortárs kiállítások szervezését. Nagy T. Katalin – mint a hvg.hu-nak elmondta – gyakorlatilag az első általa elgondolt kiállítás, az áprilisban nyílt (és szinte nem marketingelt) Testbeszéd után feladta a folytatást. Antal Péterrel, a Modemben elhelyezett gyűjtemény tulajdonosával jó kapcsolata volt, egyetértésben keresték a kortárs művészet és a gyűjtemény kapcsolódási pontjait.  A válóok részéről lényegében a szükséges önállóság hiánya volt; hisz, mint mondja, Gulyás Gábor igazgató folyamatosan opponálta döntéseit. A pohár – ahogy lenni szokott – egy látszólagos apróságnál telt be, hogy vajon kortárs művek mellé elhelyezhetők-e szövegek a falon, vagy sem. Nagy T. Katalin ezután nem hallgatta el a kettejük közti különbségeket; a debreceni tévében bírálta az igazgató személyes favoritjait, a Leonardo-kiállítást,  és a Sándorfi István-tárlatot. Pinczehelyi Sándor művészeti vezető szeptember végétől nem dolgozik a Modemben, de ezzel kapcsolatban egyelőre nem nyilatkozik. Gulyás Gábor a hvg.hu-nak nem kívánta érdemben kommentálni a személyi változásokat, csak annyit mondott, az érintettekkel "nem hosszabbítottak szerződést".

Az igazgató szerint az eredeti célok nem változtak. "Megfigyelhető trend, hogy kortárs művészeti intézmények történeti kiállításokkal is előrukkolnak azzal a céllal, hogy a kortárs iránt kevésbé fogékony közönség is rájuk találjon. Ilyen például Műcsarnokban az Antik enteriőr vagy a Kempelen Farkas kiállítás. Lehet erre azt mondani, hogy nem jó tendencia, de én nem így gondolom. Semmi sem kényszerít arra, hogy szűk határok között gondolkodjam. Üdítő tud lenni, ha néha történik valami, ami eltér a megszokottól. A lényeg, hogy nem szabad minőségi kompromisszumokat kötni. A fontos, hogy bármi, amit a Modemben talál a látogató, az valódi értéket hordozzon” – foglalja össze Gulyás az általuk követett trendet. Bár – tesszük hozzá mi – a párhuzam nem teljesen pontos, hiszen a Kempelen - Ember a gépben című -kiállításnak médiatörténeti és kortárs művészeti vonatkozásai, kapcsolódásai voltak, az Antik enteriőr pedig leginkább (s nem titkoltan) vásár, amely mellett a Műcsarnok megrendezte a PLUG-ot is, a kortárs galériák seregszemléjét.

Kétségtelen azonban, Az igazi da Vinci igényes, szemléletes kiállítás. Igazi élményekre alapozva, két lábbal a földön állva bizonyítja be, hogy a Dan Brown-féle hókuszpókusz nélküli valóság is érdekes. Leonardo életművének komplett keresztmetszetét adja: a festő, a szobrász, az anatómus és a feltaláló összeolvad azzá az egyetlen személyiséggé, aki valójában lehetett. Csakhogy mindez kizárólag múlt időben történik. A bemutatás módja és eszközei a lehető legkorszerűbbek: látjuk, hogyan működik Leonardo elméje s a belőle kipattant ötletek, megoldások, azt viszont nem, hogy mi minden bontakozik ki belük a mester halála óta egészen napjainkig. 

Leonardo sok hasznot hozott mind a Modemnek mind Debrecennek. Nem csak a hazai sajtó foglalkozik sokat a kiállítással, hanem neves olasz és japán lapok is cikkeztek róla, főként a Sforza-emlékmű, csak Debrecenben látható eredeti méretű rekonstrukciója miatt. Másrészt a tárlat referenciaértékű: a szervezés közben kialakult nemzetközi kapcsolatok elősegíthetik újabb nagyszabású kiállítások szervezését, megrendezését. Úgy tűnik, a látogatószám alapján is bejött a vállalkozás: a Modem weboldala az 50 ezredik látogatóról tudósít. Az ugyan kétséges, hogy a novemberi zárásig sikerül elérni azt a százezres határt, melyet átlépve már anyagi megtérülésről beszélhetnek, az azonban biztos, hogy Az igazi da Vinci megnyitója óta többen látogattak a Modembe, mint előtte összesen. De vajon közülük hányan fognak más, esetleg már tényleg modern vagy kortárs tárlatokra visszatérni?

A legfontosabb kérdés pedig már az egész hazai intézményrendszer felé mutat: mi a feladatuk ma, Magyarországon, a fogyasztói társadalom viszonyai közt helyüket kereső művészeti intézményeknek? 

A problémát legpontosabban Mélyi József vetette fel cikkében (Múzeumügyi értesítő; ÉS, 2007. szept.13): "A szakmai-tudományos munka és a menedzseri-marketing szemlélet közti választás kérdéséről van szó, amely nálunk az elmúlt egy-két évben elsősorban a Szépművészeti Múzeum közönségvonzó tárlatainak sikere és Baán László (a Szépművészeti igazgatója - a szerk.) újfajta vezetői stratégiája nyomán tematizálódott."

A Szépművészeti megasikerei vonzó, de majdhogynem követhetetlen precedenst állítottak a hazai múzeumok elé. Pedig Budapesten kívül igen nagy a  tét: a „fejnehéz” magyar kulturális intézményi színtéren végre megerősödhetnek-e más városokban is nagy, intézményi centrumok?  Debrecenben egy éve létrejött egy új alapítású intézmény, egy művészeti „zöldmezős” beruházás. Az-e a dolga, hogy a kor adta kommunikációs technológia segítségével minél több embert becsábítson egy-egy látványos tárlatra? Vagy kevésbé látványos munkával szellemi közeget teremtsen a modern és kortárs művészet befogadásához, megalapozza az intézmény és a város viszonyát?

A modern és kortárs képzőművészetet - megfelelő megalapozottság, edukáció híján - a magyarországi nagyközönség nehezen érti és szereti meg. Kinek kellene vállalni azt a hosszadalmas munkát, amelynek végén azok is nyitottá válhatnának a kortárs kultúra irányába, akiket jelenleg csak azért nem érdekel mert nem vagy alig valamit tudnak róla? Gulyás Gábort erről is megkérdeztük. „Tudomásul kell venni, hogy olyan világban élünk, amelyet a média nagyban meghatároz, ahol a fő hírek között legnagyobb eséllyel katasztrófákat látunk. Ezért van, hogy a legtöbbeket, a Titanic-kiállítás érdekli, ahol kizárólag az a tudat rendel értéket az egyébként filléres tárgyakhoz, hogy részesei voltak a katasztrófák csimborasszójának” – fejti ki az igazgató. S némi belenyugvással így folytatja: „Az embereket nem lehet és nem is kell megjavítani. A ma általános értékrendet hajlamosak vagyunk torznak tekinteni, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a többség értékrendje, tehát ez a normális. Azok, akik maguktól nem nyitottak a kortárs művészetekre, valószínűleg már nem is lesznek. Nekik olyan formában kell megadni a művelődés lehetőségét, ahogyan ők akarják, másképp nem megy. Míg a Leonardo-kiállítás mindenkinek szól, az Anatal-Lusztig-gyűjteményből összeállított Testbeszéd című tárlatra csak egy sokkal szűkebb réteg kíváncsi”.

Az igazgató elmagyarázza, a Modem kedvezményes jegykombinációjával mindkettőt meg lehet tekinteni, és elég sokan élnek is a lehetőséggel. Majd így összegez: „A visszajelzések alapján úgy gondolom, hogy őket sikerült megnyerni a modern művészetnek. Az igazi da Vinci itt kapcsolódik szervesen a Modem misszójához.”

Akad még igazoló szempont arra, hogy Debrecen miért éppen kortárs galériájában mutatja be a Leonardo-tárlatot. Például mert csak itt lehetett költséges beruházások nélkül elhelyezni. Azt árat azonban meg kell fizetni, hogy a Modem profilja kettéhasadni látszik. Egyszerre igyekszik kortárs és modern kiállításokat, no meg a látványos ismretterjesztés lehetőségét kínálni. A tervek szerint a továbbiakban is jórészt az Antal-Lusztig-gyűjteményre alapozott, illetve a hozzá kapcsolódó modern és kortárs kiállítások kerülnek fókuszba, amelyek mellett biztosan számíthatunk évi egy „nagy dobásra”. Az nem látszik, hol vannak a két törekvés közötti kapcsolódási pontok.

Mindenesetre intő jel, hogy az Antal-Lusztig-gyűjtemény kurátori feladatait ellátó Nagy T. Katalin művészettörténész és az intézmény művészeti vezetését a már a nyitókiállítás után menni kényszerült Bencsik Barnabástól februárban átvevő Pinczehelyi Sándor távoztak az intézményből (ld. keretes anyagunkat). Az első évről elmondható, hogy a kortárs és modern kiállítások a Testbeszédtől a Lost and Found-ig; csupán statisztáltak Leonardo da Vincinek, a szupersztárnak. S meglehet, így tettek maguk a művészeti szakemberek is.

Orosz Zoltán