Az evés és az ürítkezés fesztiválja
Emésztőgép, tetovált sertések, üvegkatedrális, ornamentika a betonkeverőn. Ez nem egy szürrealista vers kezdősora, hanem egy sokat vitatott művész olykor provokatív munkáinak felsorolása. Wim Delvoye most Budapesten állít ki. A Műértő című lap vele beszélgetett.
Cloaca; Wim Delvoye munkája. New York-ban igazi rock and roll volt... © Ernst Múzeum |
Wim Delvoye (1965), a Gentben élő belga világsztár 1990-ben, alig huszonöt évesen állított ki először a Velencei Biennálén (másodszor 1999-ben), 1992-ben a documenta IX-en, s nemigen akad jelentős vásár és kiállítóhely a világon, ahol ne szerepelt volna. Egyik legközelebbi barátjaként és a művészi gondolkodásban párhuzamként említi Oleg Kulikot, a szintén Gentben élő Panamarenkót, s korábbról Brueghelt és Manzonit.
Provokatív, paradox, nem ritkán megalomániás, sztereotípiákat megkérdőjelező munkái a kortárs diskurzussal ugyanúgy kritikai viszonyban állnak, mint ahogy a gótikára vagy a németalföldi, a görög–latin, illetve a keresztény hagyományra reflektálnak. Budapesti kiállítása Bencsik Barnabás kezdeményezésére jött létre, s az említett művek közül válogatott a kurátor, Simon Katalin. Delvoye lakás-, műterem- és raktárkomplexuma struktúrájában és méretében is a budapesti WAX-hoz fogható. Itt beszélgettünk.
Műértő: Amikor beléptem a műterembe, a munkaeszközöktől, vagyis a számítógépektől eltekintve nem volt nehéz a korai németalföldi mesterekre asszociálni. Körülbelül tíz munkatársa különböző, párhuzamos projektjein dolgozik: gótikus torony mintázatát tervezik, matricagyűjtő könyvet dizájnolnak a Cloaca, vagyis a szarógép projekthez, egyik szobrának köztéri installációját rajzolják meg 3D-ben. A művek kollektív munkában, közösségi tevékenységként készülnek.
Wim Delvoye: Pontosan. Ahogy a katedrálisok is épültek! A katedrálisok építésekor is magas és alacsonyabb presztízsű szakmák mesterei, kézművesek, tervezők, munkások együtt hozták létre a művet. Ebből a szempontból valóban úgy dolgozunk, mint a középkorban.
Ahogy a katedrálisok épülnek
Műértő: A kezdetektől több segítővel dolgozik?
W.D.: Eleinte nem tudtam ennyi szakembert alkalmazni, de mindig is közreműködtek a munkában szakértők – a Cloacában biológusok, mérnökök, a röntgenképeknél radiológusok, a disznóhizlalásban e tárgyban járatosak. Amikor kerámiákat találok ki, nem tudom megtanulni hozzájuk a kerámiakészítést, csak addig a szintig, hogy értsem a folyamatokat, és irányítani tudjam a munkát. Egy művet tökéletesen kell kivitelezni. A munkatársaim nem művészeti végzettségű emberek, és nincsenek is ilyen ambícióik. Közülük öten mérnökök. Minél több segítővel dolgozik az ember, annál termelékenyebb. Ha az ember sok művet hoz létre, nagyobb az esély a jó művek születésére. Ugyanígy több a lehetősége arra is, hogy művészileg gyorsabban fejlődjön. Ha egy művész kevés művet csinál, annak persze meglehet az a haszna, hogy drágán adhat el. De ez szerintem hülye dolog.
Műértő: A Cloaca projektben rengetegen dolgoztak azon, hogy végeredményként a múzeumba kerüljön a szar.
W.D.: Igen. Ez is pont olyan közös munka volt, mint a katedrálisépítés. Egy ügyvédet is alkalmaztam, aki a projekt tőzsdei bevezetését intézte. Mikrobiológusok, vízvezeték-szerelők, mérnökök, az ügyvéd és még többen ültek egy asztalnál. Aztán a készítők és a közönség együtt figyelték, ahogy a gép emészt, szellent, és elámultak, ahogy végül kijött belőle az exkrementum. Igazi katartikus közösségi élmény. Egy új vallás.
Műértő: Ráadásul mindenütt jelen van: Luxemburgtól Kínáig, Amerikától Belgiumig működnek ezek az emberi szervezet működését imitáló gépek – a Cloacának rengeteg lehetséges olvasata van az univerzális „dolog” megtalálásától a művészetfogyasztás kritikájáig. Kicsúfolja a közönségét, gúnyt űz belőlük?
W.D.: A kicsúfolás vagy a gúny semmiképpen sem helyes kifejezések itt.
Műértő: De nyilvánvaló, hogy mennyire élvezi a munkát, és az is, hogy mulattatja. A közönség reakcióin is nevet?
W.D.: Minden országban, minden kulturális közegben másképpen reagálnak. Tanulságos figyelni a különbségeket. Amikor legelőször Antwerpenben kiállítottam a Cloacát, egy helyi hagyományba illeszkedett. Mások is készítettek itt gépeket. Panamarenko például repülő szerkezeteket, amelyek nem működnek. Itt tehát a közönség konkrét referenciákhoz tudta kötni, és amikor látták, éppen azért volt nehéz művészetként elfogadniuk, mert a gép működött. „Ez művészet? – kérdezték. – Ha egy gép ilyen jól működik, hol van benne a poétika?” Bécsben persze azonnal előkerült Freud és az analízis. Düsseldorfban nem tetszett a közönségnek: „Micsoda dolog, hogy míg Afrikában éheznek, ez a fickó ételt töm egy gépbe.” Fura volt, hogy a világ összes éhezőjének gondját a nyakamba varrták. A művésznek szerintük olyannyira morális lénynek kell lennie, hogy egyetlen adag ételt sem pazarolhat el. Zürichben a múzeumban folyamatosan takarítottak a gép körül. Felmostak, illatosítót szórtak, hogy a bűzt ne lehessen érezni. A New York-i szereplés igazi rock and roll volt. Az emberek tapsoltak, amikor a gép szart. És videózták. A Cloaca a konstans elem, a környezete változik. A reakciókat figyelve többet tudtam meg az adott helyekről, a kultúráról, a tipikus vonásokról, a mentalitásról, mint bármi egyébből tanulhattam volna.
Műértő: Kínában hogyan fogadták?
W.D.: Ott jött létre álmaim kiállítása. Ott ugyanis a Cloacát együtt lehetett kiállítani az élő disznókkal. Csodálatos élmény volt. A kaka ideájának apoteózisa. Az evés és az ürítkezés fesztiválja. Mint Brueghelnél.
Műértő: Ha már Brueghel és a művészeti hagyomány előkerült: Gent kisváros, de művészeti szempontból elképesztően sűrű közeg. Mi ennek az oka?
W.D.: Nem Gent a kulcs, hanem inkább a flamand és a holland táj. Lapos, szélesen elnyúló. Ha megnézzük a németalföldi festményeket: az ég szürke és szélesen terül el az ember felett. Ránehezedik, lefelé nyomja, az ugyanilyen szélesen és laposan elnyúló föld felé. Az emberek szerények lesznek. Két lábbal a földön maradnak. És szeretik ezt a laposságot. Lapos emberek vagyunk. Realisták. Mint Diogenész: pragmatikusak és cinikusak is. Kis ország, kevés kommunikáció, régi keletű, komoly egyéni szabadság. A föld emberei.
Műértő: Akik azért felfelé is törekszenek…
W.D.: Igen! A katedrálisok. Kitörés, menekvés az ég felé.
Műértő: Még valamit a hagyományról: Duchamp piszoárt vitt a kiállítótérbe. Ön szarógépet visz.
W.D.: Ez már egy teljesen új kérdésfelvetés: az emberi identitásról szól. Amikor a pályámat kezdtem, a társadalmi nemi identitásról volt szokás beszélni. „AIDS-es vagyok, heteroszexuális vagyok, homoszexuális vagyok”, és így tovább. A Clinton-időszakban jött a nemzeti identitás: „spanyol-amerikai vagyok, nyugat-afrikai-amerikai vagyok”. Ez nem más, mint etnikai szeparatizmus. Az identitás meghatározása törzsi alapon. A Cloaca új kérdést vet fel: az általános emberi identitást. Ugye világos, hogy amit mondok, nem a különböző etnikai meghatározottságok ellen szól? Ön koreai-amerikai? Szuper! Csak ez már érdektelen, idejét múlt szempont. A kilencvenes évek maradványa. És moralizáló. Utálom, ha a művészet moralizál, mindenféle magaslatokról beszél lefelé. Ettől giccsessé válik. Amikor valaki úgy dönt, hogy művész lesz, az már önmagában is valamennyire immorális. Mintha azt mondaná a szüleinek: „Én mostantól eltávolodom a gyakorlati élettől. Nem sütök kenyeret, nem javítom meg a szomszéd villanyvezetékét, nem leszek buszvezető.” A morál nem legitimációs tényező. Hányok tőle, ha egy művész a gyarmatosító időkről kezd merengeni, mert ilyenkor a moralitásba menekülve akar pozícióba kerülni, ebből akar előnyt kovácsolni, még mielőtt a mű kapcsán esztétikáról lehetne beszélni. „Nemileg és társadalmi identitásomban elnyomott művész vagyok, sokat szenvedtem, és rengeteg a gyilkosság mifelénk” – mintha egy koldus húzná a tangóharmonikát egy áruházban. Adok neki pénzt, de a zenéről vagy a zenetörténetről nem tudunk beszélgetni. Nem a morális aspektustól lesz értékelhető egy munka.
Műértő: De azért mégis szívesen képviseli az „alacsony” státusú dolgokat. Általában szereti összekeverni a kategóriákat.
W.D.: Megkérdőjelezem a művészet megítélésében létező rendszerszerűséget. Csodálatos látni például, hogy hány alacsony jövedelmű ember költ pénzt arra, hogy a testére bonyolult ábrákat tetováltasson, képeket hordjon magán. Áldozatot hoz értük, ugyanakkor a társadalmon belül beszűkülnek a lehetőségei. Sok helyen nem kaphat munkát. Egy bank nem alkalmaz valakit, akinek kígyó van tetoválva a homlokára vagy pók a fülére. Nagyon érdekel, hogy ez miért nem elfogadott művészetként? Amikor egyetemre jártam, sok dologról tanították, hogy ez a művészet, meg az, meg amaz – ezt később el kellett felejtenem. Művészet és nem művészet: Jó vagy Rossz. Cowboy vagy indián. A szabályokat, a kánont, az aktuális konszenzusokat szeretem kritikusan kezelni.
Műértő: Kínában a farmján ön disznókat tetovált.
W.D.: Igen, néhány éve Zürichben pedig egy embert. Egy elegáns galériában felállítottunk egy tetoválószalont, és egy fiatalember teljes testét teletetováltuk. Aláírtam, és el fogjuk adni. Egy német gyűjtő veszi meg, és a modell, helyesebben a műalkotás hozzájárulásával New Yorkban árverésre bocsátja. Egy élő műalkotást. Ahhoz, hogy az ehhez kapcsolódó jogi kérdéseket egyáltalán megfelelően fel lehessen vetni, ügyvédeket kellett felkérni szakértőnek. Mi ez? Műkereskedelem? Szervkereskedelem? Művészetexport? Kell vámot vagy adót fizetni? Egyébként Tim kedves ember, Svájci, harminckét éves. Hány napot kell majd évente a tulajdonosnál töltenie? Hogyan kell róla gondoskodni? Ha vegetáriánus, akkor kell-e neki külön főzni, mást, mint a családnak? Kölcsön lehet-e adni múzeumoknak? Ha például szerveznek nekem egy retrospektív kiállítást, el kell jönnie? Mi történik, ha meghal? Melyik az a pillanat, amikortól Tim műalkotássá válik? Ha Tim meghal, természetesen művé lesz. Ez lesz az ő metamorfózisa. A tetovált disznók esetében is felvetődik egy sor kérdés. Azok is élőlények. Nevük is van: Pablo, Marcel, Elisabeth, és így tovább. Aztán elpusztulnak, és hirtelen nem marad más belőlük, mint a művészet.
Műértő: A morális aspektust elvetettük, kicsit belegondoltunk a filozófiaiba, az üzletibe, a jogiba. Ugyanakkor a műveiben az esztétikai megközelíthetőség felé törekszik. Ez a fő szempont?
W.D.: Az esztétikai mozzanat önmagában nagyon szűk, limitált – nem több puszta formalizmusnál. Voltak időszakok és vannak kultúrák, ahol a művészetben is ez a fontos, s ezzel a művészet a dizájnhoz és az építészethez közelít. Más kultúrákban a művészet az irodalomhoz vagy a filozófiához, a jelentéshez kapcsolódik szorosabban. Ahogy a rendszerszerűséget elvetettem, megszabadultam attól a kérdéstől is, vajon ez vagy az a dolog művészet-e. A XX. században öt-tízévenként levágtak valamit a művészetről, mint egy testről: azt mondták, a művészetnek nincs szüksége erre a részére, erre a szervére. Nem kell a fül. Öt év múlva jön egy új művész, és azt mondja: nem kell a haj. Egy idő után nem maradt semmi. Én akkor jártam művészeti iskolába, amikor befejeződött a visszaszámlálás. Eljutottunk az 1-ig. Vártam a zérót, el is jött, de nem volt hozzá rakéta. Volt minimal, land art, koncept, body art. Kis darabok maradtak, egy fül, egy köröm, a haj. Én meg azt mondtam magamban: oké, ez mind szuper, de hol a rakéta? A XX. századi művészet nem inspirációval szolgált nekem, inkább a legitimációt biztosította. Megtanultam, hogy a szar a konzervdobozban – Manzoni – művészet. Egy üres szoba – Yves Klein – művészet. Egy gödör a sivatagban – Michael Heizer – művészet. Tizenhat acélnégyzet – Carl Andre – művészet. Ezek a művészek a művészet lényegével kapcsolatos kérdéseket tettek fel, de addigra akadémikussá váltak. Végigtekintettem ezen a darwini fejlődési vonalon, és azt mondtam: Ez oké, de ehhez képest hol legyek én? Aztán visszagondoltam arra, mi is volt az eredeti szándékom, mire vágytam, mielőtt mindezt megtanultam. Gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Rettenetesen élveztem, ha megtanultam valamilyen mesterséget, a fogásokat. Mint a tetoválást vagy a katedrálisépítést. Talán ez a megoldás. Felteszem a kérdéseket, megkérdőjelezem a konszenzusokat és a kánont, de nem állítom, hogy megtaláltam a végleges választ.
(Wim Delvoye kiállítása a budapesti Ernst Múzeumban március 16-ig tekinthető meg.)
Kozma Zsolt
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
