Musée d’Orsay Az épület részlete

Műértő: Az önök csoportját a magyar sajtó egyszerűen csak a világ múzeumi elitjeként emlegeti. Mi a különbség a nemzetközi szervezetek, például az ICOM (International Council of Museums) és a Bizot-csoport állásfoglalásai között?

Guy Cogeval: Sosem vettem részt aktívan az ICOM munkájában. A Bizot-csoport egyfajta klub, baráti kör, amely Irène Bizot, a Réunion des Musées Nationaux, a francia múzeumokat összefogó szervezet igazgatónője kezdeményezésére jött létre. Eleinte csupán mintegy tizenöt olyan ember találkozásait jelentette, akik időnként Párizsban töltöttek el közösen egy hétvégét, hogy kiállításokról, aktuális problémákról és a jövőbeli tervekről beszélgessenek. Aztán idővel megnőtt a tagok létszáma, de a klubjelleget továbbra is meg akarjuk tartani. Budapestre most csak az európai tagok jöttek el, akik évente kétszer találkoznak. Ilyenkor alkalom nyílik arra, hogy megvitassunk kiállítási terveket, műtárgykölcsönzési ügyeket, s eközben persze barátságok is szövődnek. Az intézményi kapcsolatok személyessé válnak. Ha a csoport teljesen nyitottá lenne, óriásira nőne, így éppen a személyes jellege és a beszélgetés lehetősége veszne el.

Műértő:  Lehetséges-e nemzetközi standardokat csak a legnagyobb gyűjteménnyel és a legnagyobb hatalommal rendelkező múzeumok tevékenysége alapján meghatározni? A nagy kiállítások szervezői (eredetileg ez szerepelt a csoport elnevezésében) azok a jelentős múzeumok, amelyek gyűjteményük mérete miatt alkalmasak számos nemzetközi kölcsönzés lebonyolítására.

G.C.: Nemcsak a nagy múzeumok döntenek a nemzetközi kiállításokról, a Bizot-csoport tagjai között ott vannak a gyűjteménnyel nem rendelkező, műcsarnok jellegű intézmények képviselői is. Az a múzeum, amelynek a vezetéséről álmodom, nem is rendez időszaki kiállításokat: a páratlan kollekcióval rendelkező Vatikáni Múzeumokról van szó, ahol a gyakorlat alapvetően eltér a miénktől, a Musée d’Orsay ugyanis 16-17 kiállítást rendez évente. Ez nagyon sok. Évente mintegy 2000 művet kölcsönzünk, ez a mennyiség egyedülálló a világon. Egyébként akik nagyon hiányoznak a Bizot-csoportból, azok a nem nyugati tagok: nincsenek közöttünk se ázsiaiak, se dél-amerikaiak, ami nagy kár, hiszen Latin-Amerikában kiváló gyűjtemények és nagyszabású kiállítások vannak.

Műértő:  A Bizot-csoport egyik legjelentősebb tagja éppen az Ermitázs.

G.C.: Az Ermitázsnak mesés a gyűjteménye, és számomra mintaintézmény – egyike azoknak a múzeumoknak, amelyeket a legjobban szeretek. Két kiállítás kapcsán is dolgozhattam ott, és Mihail Pjotrovszkij lehetővé tette, hogy szétnézzek a raktárakban.

© sxc.hu

G.C.: Abu-Dzabiban a Musée d’Orsay is jelen lesz. A múzeumunkkal kapcsolatos saját politikám az, hogy elsősorban a francia vidéki múzeumokra kell figyelnünk, hiszen a gyűjteményünk tulajdonosa az állam, akárcsak a Louvre és a Centre Pompidou esetében. Ezek a kollekciók a nemzetet szolgálják, és persze azokat a külföldieket is, akik ezeket Franciaországban látogatóként megtekintik. Kevésbé támogatom viszont azt, hogy a Musée d’Orsay részt vegyen olyan külföldi projektekben, mint a Louvre vagy az Ermitázs, mert a gyűjteményünk nem olyan gazdag, mint az övéké. Nálunk 150 ezer mű van, míg az Ermitázsban 5-6 millió. Figyelemre méltónak tartom az Ermitázs amszterdami kiállítóhelyét: nem tárolnak ott alkotásokat, de évente rendeznek két-három kiállítást – ami egy ilyen pazar gyűjtemény esetében igazán nem nehéz.

Műértő:  Melyek az előnyei és a hátrányai annak, ha egy múzeumvezető az adott terület szakembere, például művészettörténész, mint ön?

G.C.: Úgy gondolom, alapvető fontosságú, hogy művészettörténész álljon egy művészeti múzeum élén, hogy ő döntsön többek között az orientációs kérdésekről. Természetesen szüksége van arra, hogy egy menedzser legyen a jobb keze. Sajnos Amerikában ez egyre kevésbé jellemző.

Műértő: Ön a Musée d’Orsay-ban kezdte szakmai pályáját, és két évtized után nemrégiben tért vissza oda igazgatóként. Mit gondol az intézményben időközben bekövetkezett változásokról, milyen tervei vannak a múzeum jövőjével kapcsolatban?

G.C.: Harmincévesen két és fél nagyszerű évet töltöttem itt az életemből, és tudtam, hogy egyszer még visszajövök ide. Jó évtizede már engem is számon tartottak a két-három esélyes igazgatójelölt egyikeként. A körülmények sokat változtak, többek között az informatizálás miatt is, de én úgy gondolom, mindenekelőtt dinamikusnak kell lenni, és nagy szükség van a gyakori személyes találkozásokra. Nagyon szeretném, ha a Musée d’Orsay ösztönzésére létrejöhetnének olyan csoportok, amelyek a XIX. század történetét kutatják, szeretnék disszertációkat támogatni. Jelenleg Franciaországban senki sem doktorál impresszionizmusból – Manet-ról, Monet-ról vagy Degas-ról az angolok, az amerikaiak és a németek írnak disszertációkat. Ez nagyon súlyos probléma. Vállalnunk kell a kezdeményező szerepet abban, hogy az egész világ képzeletét megragadó francia impresszionizmus a mi fiatalságunk képzeletét is megmozgassa, és ők is kutatásokat kezdjenek e témában.

Műértő:  Hamarosan több fotókiállítást is rendeznek.

G.C.: Az idén még az elődöm tervei nyomán szervezett kiállítások nyílnak, de 2009 márciusában rendezek egy kiállítást Itáliát látni és meghalni címmel a XIX. század második felének művészi fotográfiájáról és annak a festészettel való kapcsolatáról. Ami a jövőt illeti, a múzeum hamarosan 25 éves lesz, újra kell gondolni az egész kialakítását. Gae Aulenti munkáján persze nem kell változtatni, de azt megtehetjük, hogy más színűre festjük a falakat, megújítjuk a teljes világítási rendszert vagy bővítjük a kiállítóterek számát. Át lehetne költöztetni a munkatársak többségét a múzeummal szemben, a rue de Lille-en álló épületbe, hogy még több teret nyerjünk a kiállítási felület számára, hiszen múzeumunkat másfél millió látogatóra tervezték, tavaly viszont ez a szám már elérte a 3,7 milliót.

Műértő: Tervezi-e az együttműködést magyar intézményekkel?

G.C.: Rajongok a gödöllői művésztelep iparművészeti alkotásaiért, és szándékomban áll Zsolnay-kerámiákat vásárolni a Musée d’Orsay számára. Mindenképpen szeretnék részt venni egy közös projektben Baán Lászlóval. Egy konkrét példa az együttműködésre: kölcsönadjuk a Szépművészeti Múzeumnak Gustave Moreau egyik legszebb alkotását az egyik közeljövőben nyíló kiállításra. A Musée Gustave Moreau ugyanis – az Orangerie-vel és a Musée Hébert-rel együtt – a Musée d’Orsay szervezetéhez tartozik. Mindehhez hozzá kell még tennem, hogy olyan családban nőttem fel, amely 1956 miatt igen nagyra tartotta a magyarokat. Sokra becsülöm az Osztrák–Magyar Monarchiát is, amely véleményem szerint Európa előképe volt. A magyarok többet őriztek meg ebből a közös történetből, mint az osztrákok. Egyszóval személyes ízlésemtől indíttatva is keresem majd azokat a projekteket, amelyeknek magyar vonatkozásaik is vannak.

Prékopa Ágnes

A cikk a Műértő című lap júniusi számában jelent meg.