Nagyszabású, abszolút következetes, és az alkotó személyiségjegyeit mindvégig magán viselő anyag, legalábbis amennyi most látszik belőle ezen a kiállításon. Aki pedig a történethez az “egyszeri” látogatónál közelebb lép, annak teljesen egyértelmű, bármennyit is áldozott rá a költségvetés a sok “egyszeri” látogató pénzéből, az anyag Magyarországra hozatala első helyen a jóvátétel gesztusa. Sokkal nagyobb, kifejezhetetlen az a kár, amelyet Magyarország a tehetségek elüldözésével, külföldre kényszerítésével okozott különböző történelmi korszakokban, ezért bármennyibe is került a Robert Capa-anyag, a tisztesség helyreállítása csak töredék részben történhet meg. De legalább annyiban megtörténhet.

Miért éppen most? És persze, a nálunk mindig adódó kérdés: miért válik ez a napi politikai reprezentáció részévé? Nem tudjuk, és gyanítjuk, hogy ha ezekre akarnánk választ találni, akkor részben éppen abba ütköznénk, ami miatt Robert Capa, azaz akkor még Friedmann Endre elhagyta az országot. Mert ez egy ilyen hely. Megkésett, a legritkábban ismeri fel a dolgokat a maguk idején és helyén, folytonosan a késő bánat állapotába kényszerül, aztán hol felejt, hol pedig túlkompenzál. Most azonban érdemes örülnünk annak, amit látunk. Különös, mert Capa munkáival korábbi, színvonalas kiállításokon is találkozhatott már a néző. De most lett valamiért ügy a dologból. Ehhez épp az állami szerepvállalás kellett? Mindenesetre a Capa-kiállításnak sok előzetes várakozással kellett megküzdenie. A rossz levegőjű politikai tér minden nyomásával, a kortárs művészet felől érkező kurátort, Páldi Líviát bíráló fotós szakmabeliek ellenállásával, a várakozással, hogy mi lesz a Cornell Capa megálmodta intézmény alapításával. Az előzetes ítéletek egy része legalábbis inkvizíciót sejtetett, kritikai leszámolást a megnyitó utánra. Ez elmaradt. A hangok elnémulóban? Talán, mert a kiállítás jó. Elkezdett önmagáért beszélni.

Nehéz hozzányúlni ehhez az anyaghoz, részben mert nagy, részben meg azért, mert eddig, noha alig valamit ismert az életműből a nagyközönség, a mítoszok, a legendák, a haditudósító, a nők kedvence, a hontalan, bohém, nagy szívű, vakmerő fiatalember mitológiájának részletei bőven eljutottak hozzá. Jellemzően előbb olvashatta a kétkedő cikkeket, hogy vajon a Milicista halála manipulált beállítás-e vagy sem, mint hogy testközelből megtekinthette volna magát a képet az életmű és a történeti események kontextusában. Most erre is lehetőség lesz, hisz a Capa-kiállítás az országban körbeutazik.

A D-napon partra szálló amerikai csapatok első hulláma. Normandia, 1944. június 6. © ICP, NY; MNM, Bp.

Szombat, késői nyitva tartás, este hét óra és komoly látogatószám. Mintha nem is egy hazai múzeumban volnánk. Jönnek, látnak és végigülnek, merthogy fut egy hosszú dokumentumfilm is Robert Capáról. Nem hinném, hogy csak a kommunikáció sikeréről van szó. Capa tehetsége megérinthetett valamit, ami itt és most fontos. Nem tudni, mi az. Talán a fent emlegetett késő bánat, talán az az igény, hogy amikor minden szétesni látszik, akkor kellenek egyesítő élmények. Egy magyar tehetség, pontosítok, egy zsidó magyar tehetség, aki a háborúk poklában helytáll, aki előtt a világon bárhol kalapot emelnek, éppen ilyen. Nem ironizálni szeretnék. Talán az emlékezésről van szó, a történelem tisztán látásáról egy olyan országban, amelynek ismét meg kellene tanulnia öncsalás nélkül és méltó módon emlékezni. A fotók elképesztően elevenek. Pedig manapság már mindent láttunk, már egyenes adásban is láttunk háborút: Szerbia bombázását a pilóta szemével, a leomló Ikertornyokat élőben, láttunk iraki házkutatást rohamsisakra szerelt kamerával, láttuk a moszkvai színházterem halott merénylőit, a mumbai hotel ostromát, Gori szétlőtt házait, a teheráni tüntetéseket mobiltelefonok képén. Akkor mégis mitől hat, mitől ennyire eleven egy fekete-fehér fotó?

Talán mert előrevetíti minden utána következő háborús tudósítás, minden jövőbeni harc és halál mediatizált képét, mintha egy-egy Capa-fotó ezek őstípusa volna, szinte velük születik a modern értelemben vett sajtófotó. Az ismétlődés, az azonos helyzetek és az azonos helyzetekben létrejövő azonos emberi cselekvések, reakciók megdöbbentőek: c’est la guerre, nagyon primér módon ez motoszkál végig a látogató fejében. Előhívódnak a szülők és nagyszülők emlékei vagy éppen a saját emlékek, a sejtekbe, az idegrendszerbe ivódott képekkel. A kiállítással egyidőben újra kiadott regényes Capa-önéletrajz, a Kissé elmosódva (Slightly Out Of Focus, 1947) egy ponton valamiképp meg is fogalmazza ezt a tudósító kiábrándultságával: “1939 januárjában, mikor a fasiszták bevették Barcelonát, a francia határhoz vezető, nem egészen 200 kilométeres út csak úgy feketéllett az emberektől (...). A tömeg batyukat cipelve, felhólyagzott lábakkal vánszorgott a demokratikus Franciaország szabad földje felé. Az újságírók szétharsogták történetüket, amelyet én képekben örökítettem meg, csakhogy a világ nemigen érdeklődött irántuk, és röpke pár év elteltével más országutak tömkelegén más emberek tömege futott és menekült ugyanilyen csapatok, ugyanilyen horogkeresztek elől.”

Robert Capa. Gerda Taro fotója © Wikipedia

Capa Párizs felszabadulása után, túl Észak-Afrikán, Szicílián, a normandiai partraszálláson a Scribe Hotelben whisky-t iszik és a spanyol polgárháború menekültjeire gondol. Képei bejárták a viágot, de már nem törődik velük senki. Maga a fotográfus, a kitalált személy, Robert Capa is része ennek a mechanizmusnak, s a képeken – és az életrajzi könyvben is – tetten érhető a pillanat, amikor átfordul benne valami: a haditudósítás nem kaland többé, hanem kötelesség. Teher, amitől megszabadulni nem lehet. Aki ennyit látott, annak a tanúságtétel kötelező, a folyamatot tilos megszakítani, ahogy a dokumentumfilmben Capa barátja és társa a Magnum ügynökségben, Cartier-Bresson el is mondja: Must keep on, azaz muszáj folytatni.

Capa tényleg nem tudott meglenni a tudósító adrenalinszintje nélkül, őt a svájci üdülőhelyekről vagy a hollywoodi forgatásokról készült “pénzes munkák” nem elégítették ki. Az életrajzi magyarázat szerelme és kollégája, Gerda Taro korai halála, és onnantól a minden mindegy érzete. Az egzisztenciális magyarázat pedig az a bizonyos muszáj, ami az életnél is fontosabb. Éppenséggel a Kissé elmosódva című könyv lapjain is követhető a folyamat – még akkor is, ha Capa némileg hollywoodizálta az életét –: a pikareszk regény valami másba vált. A D-napon, a normandiai partraszállás első vonalában, a golyózáporban Capa megretten (“Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem...” – írja). Nem csoda, mondhatnánk, hiszen alig valaki élte túl az első sorokból. De nem csak erről van szó, amikor beveti magát egy tankcsapda mögé és a partot érés után visszamenekül egy hajóra, nem egyszerűen a halálfélelem érinti meg.

Megrémül, megrendül, igazából talajt veszt mindattól, ami az előző években történt, megretten önmagától is, hogy a muszáj egész idáig hajtja, a világháború véres fordulópontja és a pokol egyre mélyebb szintjei felé – hogyan volt mindehhez mersze, miben bízott, mire gondolt, hogy mitől lehet mindezt túlélni? És attól is, hogy életben maradni olykor a gyávasággal azonos, de az eseményekről mégiscsak az képes beszámolni, aki nem vész oda. (“...egyszerre csak toll lepett el mindent. – Mi a franc ez? – gondoltam. – Csirkéket öldös itt valaki? – Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtték szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt.”) Döbbenetes és szürreális történések ezek, s drámai módon éppen a partraszállás az, amelyből alig néhány kép maradt, mert a hátországban valaki rosszul hívta elő a sorozatot. Capa állítása szerint 106 képéből mindössze nyolc maradt meg, s a rosszul beállított szárító hőjétől az is életlen. Jelképes ez: Capa elérkezett a még elbeszélhető, még átadható határára. Visszaadhatatlan a pillanat s mégis éppen ettől tökéletesek ezek a fotók.

A kiállítás igyekszik a sajtó kontextusába is behelyezni a képeket. Látjuk azokat az eredeti újságoldalakat, magazincímlapokat, ahol megjelentek a Capa-fotók, illetve a korabeli sajtó más termékeit is. A “keleti hadszíntérről” pedig olykor azokat a magyarországi nyilas folyóiratokat is, amelyek manipulálva, teljesen ellentétes kommentárokkal közölték a nyugati történésekől szóló képeket. Különös fénytörésbe kerül Robert Capa, azaz Friedmann Endre magyarsága. A nyugati frontról tudósít az amerikai haderő kötelékében, de legtöbbször ott is gyanús. Kalandregénybe illően szerzi be vízumait, engedélyeit, okmányait – hol a hadsereg, hol a diplomaták nézik a tengelyhatalmak kémjének. Se rendes papírjai, se tökéletes nyelvtudása. A fedezékben, géppuskatűzben magyarul káromkodik. Az orosz irodalomról beszélget egy ismeretlennel a lövészárokban, csatazajban. Hontalan, nemzetközi figura. De az élethez való viszonya, bukdácsolásai, vakmerősége és humora valahogy nagyon is közép-európai. Szerencsejátékos – vallja magáról. Dupla vagy semmi élet. Ha pedig elfelejtenénk a menekülők, katonák, halottak képeit, idézze emlékezetünkbe a város, ahonnan Friedmann Endre emigrált, és ahol most Robert Capa életművének egy darabja látható: a budapesti házak, amelyek még golyónyomokat viselnek.

A kiállítás október 11-ig tekinthető meg.