Karády Katalin Budapesten született 1910-ben, Kanczler Katalin néven. Egy szegény család hetedik gyermeke volt: a kőbányai lakásban, ahol élt, nem sok örömben volt része. Ahogy az a visszaemlékezésekből is kiderül, apja szíjjal verte gyerekeit. Karádynak szerencséje volt, kiszabadult a „pokolból”, öt évig külföldön - Svájcban és Hollandiában tanult -, ez pedig rányomta bélyegét későbbi életútjára. Hiába származott ugyanis munkáscsaládból, a budapesti osztálytársak már úgy emlékeztek rá, mint cseperedő dívára, aki a divatlapokat bújta és imádott szerepelni.

Hogy ma is femme fatale-ként tartjuk számon Karády Katalint, azt egyrészt hiúságának köszönheti: külsejére mindig kínosan ügyelt, igyekezete pedig isteni érinthetetlenséggel vonta be személyét. Amikor a hetvenes években elővették a távol élő sztár dalait és beindult a Karády-kultusz, szép számmal jelentkeztek a kritikusok is: „arca üres volt, mint egy kirakati bábu”, szól az 1979-es Nők Lapja kegyetlen ítélete a nőről, aki 1939-es felfedezésétől 1943-ig összesen huszonkét magyar filmben szerepelt. Bár színészi tehetségét is sokan kritizálták, túldramatizált monológjaival és szögletességével mégis átütő sikereket ért el, erre pedig a szocialista éra is szívesen emlékezett.

Király Jenő Karádyról szóló könyvében (Karády mítosza és mágiája) így fogalmazza meg a színésznő imádatának szocialista titkát: „A kor lelkileg, szellemileg gátolt, utasítások és tilalmak rabságában élő embertípusokat nevelt, akik nem mernek felszabadultan, saját számlájukra gondolkozni, érezni, élni. Őket ébreszti, csábítja vissza a kockázatok és ígéretek világába, az eleven életbe Karády nyugtalanító, felvillanyozó asszonyi bűbája.” A szocialista nő pedig minden volt, csak nem bűbájos, még kevésbé démoni vagy rejtélyes.

„A mozicsillag arcképe, égnek fordított szemekkel, arcán némi rózsaszínű spricceléssel, avagy az ellenállhatatlan férfi alakja, frakkban, máig sem unva meg, hogy a Psylander óta zsebében tartsa balkezét, s arcán gőgős, blazírt unalommal korbácsolja a moziszínházba hódolóit” – írta a korszak plakátművészetéről a műkritikus Gulyás Jenő. Lencsó László muzeológus a harmincas-negyvenes évek hazai moziplakátjain a filmcsillagok arcának túltengéséről beszél, szerinte visszaköszönnek „a nagyon-nagyon csillogó vagy tágranyitottan bánatos szemek, a kor divatjának megfelelően szabadon hagyott arc és homlok, a hangsúlyozottan nőies, bodorított frizurák.”

Nem illik ebbe a képbe sem egy érett (már-már) öregedő, sem egy meggyötört asszony, akit a Gestapo három hónapig kínzott. Milyen lehetett az a Karády, akit a nácik vertek? El tudjuk képzelni fogatlanul, felduzzadt arccal? A negyvenes évek végén ugyanis az agyonsztárolt Karády először a németekkel került összetűzésbe: mivel szerelmét Horthy kémfőnökeként tartották számon, ő pedig a Machita című filmben kémnő szerepébe bújt, és a fasiszták úgy vélték, veszélyt jelent számukra. Nem rejtette véka alá élete legsötétebb korszakát sem, arról a kilenc hónapról is nyíltan beszélt, melyet idegösszeroppanással ágyban töltött, miután megkapta szerelmének, az Oroszországba hurcolt Ujszászy Istvánnak a halálhírét. Dunyha alatt érlelte tovább a beteljesületlen boldogságot, mely úgy tűnik, egész életét meghatározta. Szinte minden dalában és leghíresebb filmjeiben (Halálos tavasz, 1939, Hazajáró lélek, 1940, Halálos csók 1942) is könnyezi a szerelmet, amely alig gyúl fel, rögtön ki is alszik: a sors akarja így, a szívtelen harmadik, aki szétfeszíti két ember egymásba kulcsolódó ujjait. A dalait (Fáj a szívem; Feledj, ha tudsz; Ez lett a vesztünk) hallgatva az örök neheztelés siráma karcolja fülünket, a gramofon sistergésével egybecseng a szomorú vég.

Karrierje a kommunisták hatalomra jutásával elkezdett lefelé ívelni, egyre jobban mellőzte mind a film, mind a színházi szakma. Amikor 1950-ben egy kecskeméti fellépése során sörösüvegekkel dobálták, betelt nála a pohár. Két kofferbe pakolta megmaradt holmijait és végleg elhagyta Magyarországot. A disszidáló Karády ismerői úgy emlékeznek vissza: nem tudott megbocsátani a rendszernek, mely elűzte az országból. Gyakran hangoztatta legfőbb sérelmét: hogy a nácik és a kommunisták egyaránt üldözték. A legenda szerint erről panaszkodott Kennedy-nek is, amikor az rákérdezett, hogy miért nem települ Sao Paolóból az Egyesült Államokba. Végül megkapta az engedélyt.

Karády tehetségéről a mai napig vitatkoznak, hirtelen jött-ment sikerét van, aki a mai B kategóriás celebek 15 perces hírnevéhez hasonlítja. Kitelepülése után valóban megszűnt sztárnak lenni, először Braziliában majd New Yorkban talált csendes nyugalomra és kalaposként szolgálta ki a külföldi dívákat.

Hiába környékezték meg itthonról újra és újra, csak ritkán tett eleget felkéréseknek: maga helyett például kalapot küldött Magyarországra, amikor hetvenedik születésnapjára hazahívták. Fényképezni sem engedte magát közelről. Életére és életművére visszatekintve felmerül a kérdés: a tragikum elengedhetetlen a sikerhez? Kanczler Katából sosem vált volna Karády Katalin, ha apjának szíja nem vágott volna ártatlan húsába? Egy biztos, az életrajzi írásokat böngészve egy mélabús, füstfelhőjén üldögélő, örökké szenvedő nő képe rajzolódik ki, aki a szipkáján kívül nem igazán tudott mást kézben tartani: életét főleg nem.