„Kedves, fiatal barátom, Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő, s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudja megcsinálni (...) Csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény, s ha hazakerül, hadd élhessen meg e szörnyű háborúból, mely annyiunk életét vette el, vagy tette tönkre” – így értékelte 1915. október eleji levelében Ady Endre egy nála ismeretlenül jelentkező önképzőköri diáknak a néhány hónappal korábban egy csapásra a nemzet költőjévé magasztosított, hazafias ünnepségeken agyonszavalt poétát. Gyóni mítosza később még tovább nőtt azáltal, hogy 1917-ben orosz rabságban halt meg, s földi maradványait azóta sem sikerült fellelni és Magyarországon újratemetni – bár ezt többször is biztosra ígérték, legutóbb tavaly. (A megújuló próbálkozásokról lásd Hol volt, hol nem volt című írásunkat.)

 Gyanútlanul írásba adott lesajnáló „szakvéleményét” Ady néhány nap múltán a Budapesti Hírlap című napilapban láthatta viszont. A Dunántúli álnevű szerző – akiről sokan tudták, hogy nem más, mint a konzervatív orgánum főszerkesztője, a Gyóni-kultuszt elindító Rákosi Jenő – elrettentő példaként idézte az úgymond baráti kéz segítségével hozzá került „szörnyű cinikus és pökhendi” sorokat. A cikk a magyar sajtótörténetben addig példátlan szellemi összecsapásnak lett a nyitánya. Ám a nevezetes Ady–Rákosi-polémiában a Tisza István miniszterelnök háborús politikáját teljes mellszélességgel támogató, akadémiai és felsőházi tagsággal is elismert lapszerkesztőnek csupán ürügyül szolgált Gyóni költészete. 1915 nyarán-őszén ugyanis Rákosi úgy látta, hogy a hátország – a nem várt világháborús veszteségek következtében – megrepedezett egysége a nemzet „élethalálharcának” jegyében helyreállítható. Csupán a „hazafiatlan hangokat” kell elnémítania, vagyis a modern irodalom fellegvárát, a Nyugatot, a háborúellenes újságcikkeit kihívóan Távol a harctértől rovatcímmel publikáló Adyt vagy az ugyancsak „defetista” Babits Mihályt.

Több irodalomtörténész is úgy látja, hogy Rákosinak kapóra jött a korábban Ady iránt versben is lelkesedő, s 1913-ban még antimilitarista gondolatokkal rímelő Gyóni „megtérése”. Aki a katonai mozgósításkor született, Cézár, én nem megyek című (és refrénű) allegorikus költeményében még azt írta: „Itt hagyni minden szentet, drágát, / Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét: / Cézár parancsa nem kegyelmez. / Kell a halál-cseléd.” Az 1914-ben besorozott halálcseléd aztán már az „orgyilkos-országgal” szembeni „szent leszámolásnak” nevezte a „hű vitézek” harcát, s a hátországban kushadóknak is üzent: „Hol vagytok most, kis »intellektüellek«, / Kiket bus század baljós vége ellett? (...) Gúnyos mosolygók ideálra, honra, / Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja.” Irodalomtörténeti értékelések szerint legjobb verse, a Csak egy éjszakára... kezdetű pedig egyetlen dühödt felszólítás: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / A pártoskodókat, a vitézkedőket (...) Gerendatöréskor szálka-keresőket”, hogy ők is tapasztalják meg, „Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák”.

A harcra „vigasztalva lelkesítő” verseskönyve, amely a Lengyel mezőkön, tábortűz mellett címet kapta, 1914 karácsonyán az oroszok által körbezárt Przemyslben jelent meg. A várost védő magyar bakák néhány hét alatt nem kevesebb mint 10 ezer példányt vásároltak belőle, egy dedikált kötetet pedig a szerző hazaküldött Rákosi Jenőnek. A „nagy szeretettel” megszólított „Méltóságos úr”, megérezve a gyűjtemény felhasználhatóságát, rögvest „a hazafias líra csúcsaként” s a „hősiesség példájaként” kezdte emlegetni az addig „a poétai dőzsölők és fetrengők kurjongatásai miatt szóhoz nem jutott” Gyónit (akinek korábban a Budapesti Hírlaphoz küldött versei rendre a papírkosárban landoltak). Az 1915 áprilisában a Hadsegélyző Bizottság kiadásában itthon is megjelent kötethez már Rákosi kanyarított előszót.

A hirtelenjében a Petőfi Társaságba is felvett Gyóni nimbuszát olvasói körében tovább növelte, hogy a Przemyslből való kitörési kísérletkor orosz fogságba esett. Így még csak nem is értesült arról, hogy versei és sorsa ürügyén hónapokon keresztül egyre jobban elmérgesedő irodalmi vita zajlott. A „derék fiú versbe szedett sületlenségeit” az Ady-hívő Fenyő Miksa például a „középszer iskolapéldájának” titulálta a Nyugatban. Valamivel később ugyanitt a kritikusok kritikusa, Schöpflin Aladár szedte ízekre azt „az egyetlen verset”, melyben „a dühösen átkozódó félköltő egyáltalán önmaga fölé tudott emelkedni”, és amit leginkább „kürtszóhoz lehetne hasonlítani, amely azonban közepes jóságú gramofonból hangzik (...) a hangnak minden eleme meglehet benne, mégse igazi élő hang”.

„Nem kegyetlenség-e hozzányúlni a babérhoz, amelyet a nagyközönség olyan könnyen és olyan szeretettel tűzött a sokat szenvedett és még mindig szenvedő költő homlokára? Nem időszerűtlen-e most végezni el rajta a kritika kímélet nélkül való műveletét, mikor a költő még ott raboskodik a krasznojarszki fogolytábor drótsövénnyel körülvett barakkjában?” – tette fel cikke végén a korántsem költői kérdést maga Schöpflin, ám a szakma egyik alaptörvényére hivatkozva („irodalmi dolgok csakis irodalmi szempontok szerint ítéltessenek meg”) mindjárt indokoltnak is tartotta a valóságos élveboncolást. Amelyre az Így írtok ti sorozatában „Petőfi Gézáról” közreadott paródiákban Karinthy Frigyes is rátett egy lapáttal. „Véres magyar virtus a nagy eget vívta, / Előre, előre!... lelkünk a kürt hívta, / Imádságos lelkem rebegte e szókat: / Verje meg az isten a pesti írókat!”

Az irodalmi kánon harmadvonalába való besorolásán az sem változtatott, hogy 1916-ban a „nem hős halott, csak szürke rab” kerülő utakon hazajuttatta Krasznojarszkból a Levelek a Kálváriáról című kötetét, melynek alaptónusa nagyot változott. „Véres harcok verték fel hírét, de csak a béke katonája volt” – jellemezte önmagát az előre megírt Sírversében Gyóni, akit a következő esztendőben, 33 évesen ha nem is „idegen árokban”, de idegen földben helyeztek örök nyugalomra. A közös sorsot megéneklő költő hódoló rabtársaitól szokatlanul díszes temetést kapott, egyes emlékezések szerint még vörösfenyő koporsót is kerítettek számára, s hogy „szerencsésebb” időkben az „otthon földjét kiérdemlő hős” könynyen azonosítható legyen, testére vasabroncsot húztak.

„Gyóni művészetének kiteljesedését” korai halála akadályozta meg, irodalmi tragédiája pedig a túlbecsülés lett. Az Adyval való makacs és szerencsétlen összehasonlítással kell először szakítani ahhoz, hogy a „nem zseni, de igazi poéta” valódi értékeit megláthassuk – írta 1927-ben a Korunk című kolozsvári folyóiratban a Gyóni méltányosabb megítélését szorgalmazó irodalmár, Kemény Gábor, amikor az évtizede halott költő első gyűjteményes kötete és egy róla magánkiadásban közzétett életrajz, nem túl nagy visszhangot kiváltva, napvilágot látott. 1941-ben szinte szó szerint ezt ismételte meg – Gyóninak némi elégtételt adva, immár a Nyugatban – Bóka László. A kritikus a „szelíd, halkszavú, neuraszténiára hajló lélek” verseinek olvasását tanácsolta, ám ő sem állta meg, hogy ne mint „Ady mellett eltörpülő” poétát említse Gyónit. Kinek költészetét, már ha egyáltalán szóba kerül, azóta is csak Adyval (ellentét)párba állítva tartják említésre méltónak. A kivételt ez alól a „szülőfalu” – a Gyón községet 1966-ban magába olvasztó – Dabas jelenti. A település az 1930-as évek óta rendületlenül ápolja „európai hírű” költő fiának emlékét: műveiből évenként szavalóversenyt rendez, s 2009-ben a városközpontban felavatták Gyóni egész alakos bronzszobrát, melyet mindaddig szimbolikus síremléknek tekintenek, amíg meg nem valósul a „dabasiak régi vágya”, vagyis a költő „hazatérése”.

MURÁNYI GÁBOR