A Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményei
Thália Színház, március 18., március 27.
Magyar Állami Operaház, március 22.
Művészetek Palotája, március 24.

Liszt Ferenc alakját, hosszú és kanyargós pályáját sokféleképp közelíti meg a história és a zenetörténet. Így lehetetlen vállalkozásnak tetszett olyan hőst megformálni, aki nem teszi nevetségessé „szülőit”. Az Excelsior! librettójának írója, Papp András és Fekete Gyula zeneszerző belátván a feladat abszurditását, az egyetlen lehetséges megoldásra szövetkezett: kiemeltek egy drámai pillanatot Liszt életéből és e köré szervezték a valóságos, bár a dramaturgiai építkezés miatt fiktív sorrendbe állított jeleneteket a világfiból a spirituális lény, az abbé szerepébe visszavonuló zeneszerző életéből. 1861. október 21–22.: ez a kitüntetett időpont, amikor Liszt élettársával, Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnével az esküvőjére készül Rómában. Csaknem másfél évtizedes kapcsolatukat akarják legalizálni – mint tudjuk, a házasság meghiúsult.

Papp és Fekete duettjét Gothár Péter rendező alakította trióvá, a Thália Színház terét is az ő elképzelése szerint alakították át. Rendkívül izgalmas ez a tér, a nézők egy része a színpadon ül, az első széksorok helyén a zenekar foglal helyet, a zenészeket alulról megvilágítható „kifutó” veszi körül négyzet alakban, ezen mozognak a szereplők. Minden látszik, és minden nagyon közel kerül a nézőhöz, ez egyik-másik énekesnek alighanem komoly görcsöt okoz. Liszt figuráját az alkotók megkettőzték, a prózai én az idős férfi, aki megidézi az ereje teljében lévőt. Fodor Tamás sajnos nem elég érdekes emlékező, Fekete Attila pedig mereven kívül helyezkedik szerepén, a vokális teljesítménye is ennek megfelelő: hangerővel pótolja a karakter megértését és árnyalását. Liszt inasa, Spiridion létezett: Kiss Tivadar fantasztikus érzékenységgel és kedvvel bújik a bőrébe. Ő és a IX. Pius szerepébe beugró Birta Gábor veszi teljesen komolyan a szerzők meghatározását: félkomoly opera.  Zeneszerzőről zenét írni lehetetlen áthallások nélkül, ráadásul feltűnik a darabban Wagner, szó esik a kedves példaképekkel és kortársakkal való kapcsolatokról. A motívumokat Fekete Gyula varázslatos ügyességgel rejti el a saját invenciózus muzsikájában.

Fekete Gyula

Polónyi István

Fekete nemcsak alázattal, nagy affinitással lépett be Liszt zenei világába, mint kiderült a Szegedi Nemzeti Színház Thália-beli vendégjátékában. Bár az Excelsior!-ból plusz előadást kellett tartani – figyelem, kortárs darab! –, ha Liszt egyetlen operájával a Don Sanche-sal előbb találkozik a publikum, még kiadósabb szériára „lenne igény”. A szerelem kastélyába Anger Ferenc rendező vezette be a nézőt. A Don Sanche a kamasz Liszt munkája. Bellini- és Mozart-dallamok ihlették, mint jól hallható. Nem szükséges komolyan venni, a szerelmi tévelygők bátran átirányíthatók a jelenbe. Ezt a produkciót Anger pazar ötletparádéja mellett az előadók (Kálmán Péter, László Boldizsár, a kórus) tették emlékezetessé, főként Mester Viktória, aki előzőleg Carolynként volt az Excelsior! kiemelkedő szereplője. Az újrafelfedező Pál Tamás karmester jókedve hatotta át a Szegedi Szimfonikusok színes játékát.

A Magyar Állami Operaház – még az előző direkciót terve szerint – Verdi Macbeth-jét időzítette a fesztiválra. Nagy zenedráma – szerény kivitelben. Horgas Péter színpadképe újrahasznosítható egy következő Aida-produkcióban, az álkorhű jelmezekben nehezen mozognak a szereplők, a látvány a Mikó András előtti korszakot, a hatvanas éveket idézi. Ha mindez nincs, csupán egy fekete körfüggöny és a háttérben Czakó Ferenc homokanimációja, talán kevésbé fekszi meg a gyomrunkat a produkció. Szinetár Miklós, ha akart volna, a Macbeth-tel szólhatott volna a jelen nézőjéhez. Úgy látszik, nem akart. Lukács Gyöngyi Lady Macbeth-je csalódás, néhány szép pianón kívül mással nem gazdagította az előző alakításait. Pedig Alexandru Agachéban ideális partnert kapott, kettőjük (hangsúlyozott) civil kapcsolata sem tette élőbbé a figurát. Fried Péter Banquója függetlenítette magát a színpadon uralkodó zavartól, és következetes egyszerűséggel keltette életre a hőst. A zenekarban rend uralkodott, Győriványi Ráth György a rá jellemző felfokozott dinamika felfogásban, erős kézzel vezette az együttest.
 
A barokk operákkal nincs túl jó viszonyban a magyar közönség. Az ismertebbeket elfogadja, de felfedezésre bírni nehéz. Pedig igazi kuriózummal szolgált a fesztivál, Vivaldi Orlando furiosójával. A teljes mű három korongot foglal el a CD-kiadásban, élőben szinte elviselhetetlenül hosszú, kivált, ha ügyelői botlások, szereplőcserék sújtják a produkciót. Pedig Jean-Christophe Spinosi és az Ensemble Matheus könnyeden, derűsen játssza a velencei pap drámai muzsikáját a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Az előadás sztárja kétségkívül Sonia Prina, a címszerepben. A mezzo olyan elementáris erővel adja a szólamot, mintha csak egy rocksztár lenne a pódiumon. Ha egy kicsit meghúzzák a darabot, és a koncertszerű előadást már hétkor elkezdik, kevesebben futamodtak volna meg a második részről. Aki maradt, nem bánta meg.

Albert Mária
Gramofon