Fliegauf Bence nemcsak keresztnevének új verzióját használja, hanem légitársaságot is váltott új filmje a Csak a szél berlini bemutatója alkalmából. A névváltoztatás rendben van, ez a legprivátabb privát ügy. Neki mostantól jobban tetszik így, és kész, plusz nyilván vannak mérőszámok arról, hogy a nemzetközi néző és a nemzetközi zsűri a Benedek szó végi k helyett kényelmesebben artikulálja a szóközi c-t. A repülőtársaság is rendben van: ha nincs nemzeti repülő, az ember kénytelen magángépet használni.

Minden egyéb a hivatalos versenyprogramban versenyző filmmel kapcsolatban izgalmas kérdéseket vet fel, rögtön itt van például a saját fejlesztésű magyar alternatív filmpromóció. Még mielőtt a miheztartás végett elhelyezték volna a sajtótájékoztató kezdete előtt a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fejlécével ellátott közleményt – az abban foglaltakat nem szó szerint idézve, ám tartalmilag ezt: „Kedves néző, amit ön most lát, a valóságon alapuló fikció, további jó értelmezést és kritikákat kíván a KIM” – volt egy pódiumbeszélgetés többek között Balog Zoltán, a roma felzárkóztatásért (is) felelős államtitkár részvételével. A nehezebbet (ez lenne a roma felzárkóztatás) összekötni a hasznossal (Fliegauf filmje az Arany Medvéért versenyez) dicséretes, egyben akár indokolt is lehet.

A Csak a szélt a KIM nemcsak érzelmileg, hanem pénzzel is támogatta. Egyáltalán nem kell azt hinni, hogy a KIM ezért bármiféle teljesíthetetlen elvárást megfogalmazott az alkotókkal szemben, a közalkalmazotti vágó munkakör hiányában nyilván nem élt a 150 millió forint feletti büdzsével készült filmeknél érvényesíthető utolsó vágás lehetőségével. Fliegauf diplomatikus volt a sajtótájékoztatón, többé-kevésbé azt mondta, amit Navracsics Tibor egy másik fesztiválon, kezében a sajtószabadság megnyesegetése ellen üres címlappal megjelent lapokat lobogtatva: amíg ezek az újságok megjelenhetnek Magyarországon, nem érdemes a sajtószabadságért aggódni.

Nem tévedés. Fliegauf Bence

AP / Markus Schreiber

Miként születhetett az underground legszebb korszakát idéző nem-árt-az-óvatosság dokumentum kihelyezése? „Félre fogják érteni a filmet, azt hiszik, Magyarországon több a cigánygyilkos, mint aki nem az” – vélte valaki még itthon, de az is lehet, hogy már csak Berlinben kaptak észbe. Hogy csináljuk, hogy ne keltsünk feltűnést, de közben feltűnést keltsünk? Ez a klasszikus akcionista veleszületett dilemmája. Fénymásoló van minden rendes hotelben, fogalmazót visz magával minden delegáció. „Hölgyeim és uraim!” – máris egy promóciós értekezlet közepén találjuk magunkat –, most következik a legrázósabb rész. Ki juttatja be a terembe az anyagot? A feladat nemcsak veszélyes, hanem következményei is lesznek. Ha lebukunk, az egész delegációt hülyének nézik az összes nekünk még hátralevő after partyn.

Senkinek nem tűnt fel, hogy a Berlinale nem dokumentum-, hanem fikciósfilm fesztivál? Aki odamegy, tudja, mi vár rá: valamelyik valóság dramatizált változata, kedves nézőink. A közönség döntően hivatásosokból áll, vannak bizonyos tapasztalataik arról, hogy a film - ha nem mestermunka - nem mindig az igazságon, hanem elnézett hazugságon alapul.

Az még rosszabb hír – bár ez már nem a közigazgatási, hanem a műtöri rész –, hogy szinte minden film fikció, az a legtöbb dokumentumfilm is. Az persze csak egy vélemény, mondjuk Jean-Luc Godardé, hogy Az akarat diadala, ez a sokat hivatkozott dokumentumfilm valójában gigantikus játékfilm, jobb mese, mint a Csillagok háborúja. Leni Riefensthal a kamerák koreografálásával és a fényviszonyok átrendezésével a létező, felvonuló és a szebb jövőre gyakorlatozó tömeget valóságképessé tette. Sok pénzbe került, de a megrendelők szerint megérte, a minisztérium elégedett volt, a nép szerette, az ellenség pedig megijedt.

Mi lett volna, ha a Nácik a Holdon című finn film előtt a magát illetékesnek tartó finn minisztérium felhívta volna a vetítésen részt vevők figyelmét: ez nem a valóság, csak a rendező határtalan fantáziájának terméke. Finnország óvatosabb volt: a film finanszírozását a rajongók „háborús kötvények” kibocsátásával támogatták, és addig hivatalos álláspont sincs, amíg valaki nem meri teljes bizonyossággal kijelenteni, a Hold árnyékos oldalán nem áll készen egy odatelepített, a Föld visszafoglalására készülő náci egység. Berlin most pont az a város, ahol minden a film közvetítette valóságról szól.

A KIM az országimázs védelmében szervezett röhejes pr-akciója először némi tanácstalanságot keltett, majd megint felzúdulást és közröhejt, arra pedig biztosan alkalmas volt, hogy megint elvonja a figyelmet a lényegről. A Csak a szél a magyar Blair Witch Project-ként titokzatos nappalok és súlyos éjszakák idején arról az erdőről tudósít, amelyben egy rejtélyes, láthatatlan, megfoghatatlan erő felfalja az odatévedőket. Nem vidám film, mert a valóságból kiindulva azt is sugallni meri: az erdőből nincs kiút.