A Nemzeti Színház holnap mutatja be Alföldi Róbert Hamlet-interpretációját, Szabó Kimmel Tamás főszereplésével. A fiatal színésszel két próba között beszélgettünk arról, mennyire aktuális ma a Hamlet, milyen érzés a szereppel kapcsolatos elvárásokkal szembesülni, és hogy hol van a személyesség határa.

hvg.hu: Mit szólt, amikor megtudta, hogy ön játssza Hamletet?

Szabó Kimmel Tamás: „Tényleg? Húbazmeg!” Valami ilyesmit (nevet). Nagyon megijedtem. Örültem és befeszültem. Végül is, nullától 50 éves korig minden férfi színész Hamletről álmodik.

hvg.hu: Akkor az is igaz, hogy egy társulat minden 50 év alatti férfi színésze irigyli és gyűlöli?

Sz. K. T.: A Nemzetié különleges társulat. Ezért maradtam itt. Itt nincs fúrás, piszkálkodás, irigység, pozícióharc. Inkább attól féltem, hogy a Hamletről ugye mindenkinek beugrik valami, mindenkinek valami más, és mindenkinek vannak Hamlettel kapcsolatos elvárásai. Eleinte ez nyomasztott, de rájöttem, hogy nem kell vele foglalkoznom.

hvg.hu: Nagy baj van Dániában?

Sz. K. T.: Ez a Hamlet most játszódik, 2012-ben. Szerintem nagyon nagy baj van, és nem feltétlenül Dániában. Nem az Arany János-féle klasszikus fordításból, hanem Nádasdy Ádám fordításával dolgozunk: egy érthető, mai előadás lesz. Azt gondolom, hogy igen, van egy korosztály, aki ezen az interpretáción keresztül fogja megismerni a Hamletet.

A képre kattintva nézze meg Nagyítás galériánkat az előadásról!

Túry Gergely

hvg.hu: Már ha meg akarja ismerni. Biztos, hogy az a korosztály, amelyre ön hivatkozik, most éppen a Hamlet nevű hőssel való kapcsolatot keresi?

Sz. K. T.: Ez egy eszes Hamlet, aki szenved, meg hisztizik is, tele van dühvel. Indulatos ember vagyok, van egy pont, ami után nem tisztelek se istent, se embert. Ezen a ponton túl már csak a rombolás van. Így már ismerősebb a karakter? Ez az elégedetlenség, ez az agresszió a generációmat is jellemzi. A nálunk idősebbek pedig arra hivatkoznak, talán jobban tudják kezelni a helyzetet. Nem úgy néz ki a világ, és benne az ország, hogy olyan jól kezelte volna az elmúlt években. A dühöt a darab magában hordozza: a színpadon pusztító erővel rendelkező, jogosan haragos Hamlet áll majd. Közben meg gyáva és tehetetlen is. Lehet velem azonosulni.

hvg.hu: A szerepre való felkészülés közben megnézett régebbi Hamlet-előadásokat, filmeket?

Sz. K. T.: A Sose halunk meg volt kamaszként az egyik kedvenc filmem. Amikor színházban játszottam, pont emiatt egyáltalán nem tudtam elvonatkoztatni, végig a film volt a fejemben. Akkor megfogadtam, ilyet soha többet nem csinálok! Se a Kenneth Branagh, se a Mel Gibson-féle Hamletek nem érdekelnek most. Nem akartam előképet, a rendező által kijelölt úton megyek végig, de úgy, hogy ezen az úton magammal viszem a személyes dolgaimat is.

hvg.hu: A Hamletben van árulás, szerető apa, megvetett anya. Mennyire táplálkozott a saját élményeiből, amikor a karaktert építette?

Sz. K. T: Történt már velem sok minden. A Hamlet még nem történt meg. Volt, hogy elárultak nők. Folyamatosan figyelem magam és azt, hogy a különböző élményeimhez hogyan viszonyulok. 12 éves voltam, amikor elváltak a szüleim, bennem akkor dőlt össze a világ. Egyik nap még egy család voltunk, másnap pedig már nem. Utána újra összeházasodtak, de bennem akkor az már semmit sem változtatott meg. A Hamletben nem csak családi szinten van jelen az illúziók elvesztése.

A képre kattintva nézze meg Nagyítás galériánkat az előadásról!

Túry Gergely

hvg.hu: Egy színésznek fel kell készülnie arra, hogy a Hamletjét nemcsak szakmailag minősítik majd?

Sz. K. T.: Nekem egy feladatom van: bejönni és jól megcsinálni. Érdekel a társadalmi hatás is, de nem előadás közben. A próbák alatt az ember megtalálja a kereteket, azt, hogy mettől meddig lehet elmenni egy figura megformálásában.

hvg.hu: Gábor Miklós a Hamlet-naplójában arról ír, hogy a világnézetét komolyan megváltoztatta ez a darab. Tapasztalt hasonlót?

Sz. K. T.: Annyira változtatja meg, amennyire nekem most arra szükségem van. Nyilván, ahogy egyre jobban elmélyülök benne, a Hamlet kihat az életemre is, de a nagymonológ miatt nem agyalok azon, hogy megöljem-e magam (nevet). Most olyan a lelkiállapotom, hogy semmi nem tud kizökkenteni. Láttam már színészt, aki labilis volt, és bele is kattant egy próbafolyamat közben a szerepébe. Nem mondom, velem is voltak komoly gondok: nem úgy dolgoztam, ahogy kellett, hisztiztem, visszapofáztam. Az Orfeusz alászáll próbai alatt egy olyan magánéleti helyzetben voltam, amiből menekülni akartam. A karakterem, akit játszottam, nem kamuzik: kimondja, amit gondol, amit érez. A segítségével jöttem rá, hogy lehet nyíltan is beszélni egy nővel. Szóval, rájöttem, minden darab azt adja, amire éppen szükséged van. Reggelente a mai napig gyomorgöcsöm van, ha játsszuk. Kívülről nézem magam, amikor megy, ahogy egy skizofrén szakmában azt illik.

hvg.hu: Ott lesznek a szülei a premieren?

Sz. K. T.: Majd áprilisban fogják megnézni.

hvg.hu: 18 évesen került a Színművészeti Egyetemre, ami nyilván elszakította sok mindentől, de közelebb hozta sok minden máshoz. Mit szóltak a szülei, amikor úgy döntött: mostantól a Színművészeti folytatja a nevelését?

Sz. K. T.: Mindent a színházon keresztül élek vagy éltem meg. Amikor 18 évesen feljöttem Kaposvárról, annyira el voltam veszve, hogy nem is merészkedtem az Astoria-Blaha tengelyen túlra. Azt hittem, hogy csak a Déliben van K&H Bank, úgyhogy oda hetente elmentem. (nevet) Volt egy olyan feladat az órán, hogy élethelyzeteket játsszunk el, jó hírt, rossz hírt. Én meg arra gondoltam, mennyi 18 éves mászkálhat Budapesten, aki él, utazik, akivel történnek dolgok, míg én négy fekete fal között vagyok bezárva. Nem tudom, mi a jobb: ha az embert fiatalon veszik fel a főiskolára, tapasztalatok nélkül, amikor sokkal jobban formázható, vagy ha idősebb korában, amikor már túl van sok mindenen. Nálunk elég jól működött, hogy különböző korú embereket tettek egy osztályba. De rémes volt az a tudat, hogy én mennyi mindent először a színpadon éltem meg és csak azután a való életben.

hvg.hu: Ez nem rak egy hatalmas idézőjelet minden köré?

Sz. K. T.: Dehogynem. Amikor komolyan kezdtem a színházzal foglalkozni, elveszítettem a hitemet elég sok mindenben. Hiszen a színpadon minden állapot rekonstruálható és előhívható. Mi a szerelem? Ha azt mondom otthon a barátnőmnek reggel, hogy szeretlek, aztán bejövök és elmondom egy idegennek is úgy, hogy ötszáz ember elhiggye? Ha veszekszem valakivel, figyelem magam, miként önt el a forróság, hol vannak a határaim, milyen a hatásom. Ez nem olyan élet, hogy te csak vagy és történnek veled a dolgok – folyamatosan képben kell lenni, mindent megjegyezni és másnap fölhasználni. Szörnyű, de így működik.