A napokban utolsó útjára kísért Kim Corbisier döbbent barátainak és kollégáinak emlékei és szavai egybecsengenek arról, hogy a lány szerette elhagyni a valóságot: álomvilágába erőteljes képein keresztül lépett át, majd jöttek a drogok, és végül a visszafordíthatatlan döntés után kivetette magát egy barátja emeleti lakásából.

Négy-öt éve ismertem meg, akkoriban Jules Bishop filmrendezővel járt, sokszor jártak nálam, sok időt töltöttünk együtt – emlékszik barátságuk kezdeteire Pater Sparrow filmrendező (1, AurA). Érezhetően kemény dolgok történtek vele: családtalanság, hullámzó anorexia, lelki zavarok. Kim rosszul élte meg, hogy szerelmes, rettegve ragaszkodott, amit a barátom nehezen kezelt. Jules visszament Londonba, Kim pedig „ránk maradt”. Próbáltunk segíteni neki. Sokat kellett dumálni hozzá, hogy nyugtalansága csillapodjon. A festés, úgy tűnt, menedéket nyújt neki.

Molnár Anikó

Érzékeny és különleges látásmódja tiszteletet, hánytatott sorsa, magára hagyott mivolta aggodalmat keltett bennem. Imádom a képeit, de magam sem tudom megmagyarázni a képei iránt érzett vonzalmat. Soha nem indokolta a témáit. Realista stílusa volt, nem ítélkezett, képeiben kikerülte a fájdalmat: a neki fontos, egyszerű pillanatokat festette le.

A Nem vagyok a barátod záróbuliján ismertem meg a Katapult irodájában – mondja Angelusz Iván producer (Fehér tenyér, Bibliotheque Pascal). Később a Moszkva tér-film 10 éves buliján is összefutottunk, fotókat mutatott a képeiről, megtetszettek. Elmentem a diplomakiállítására, megnéztem az összes képét: számomra izgalmas volt, hogy egy francia hátterű lány így dolgozza fel Budapestet. Főleg a fotórealista korszaka fogott meg. Vásároltam egy korai munkát tőle, egy párizsi utcajelenet.

Tetszett, hogy milyen részletgazdag, és mégsem a valósággal foglalkozik! Kapcsolatunk ezután üzleti lett, ugyanakkor „szociális”: amikor Kimnek nem volt pénze, mindig felajánlott nekem egy képet. Teljesen furcsán árazott: méret alapján. Végül már azt sem tudtam, hova tegyem a sok vásznat. Minél jobban megismertem labilis személyiségét, annál inkább éreztem a kontrasztot – hiszen a festményei valósággal kedélyesek, jó hangulatúak, szemlélődőek.

Kimet jobban ismerték a róla készült fotókról, mint a festményeiről – mondja Bánki Ákos festőművész –, és ezzel nincs is semmi baj. Én a Képzőművészeti Egyetem büféjében találkoztam vele először. Soha nem evett semmit, csak ivott valamit. Már akkor is elég vékony volt, rögtön azt kérdeztem tőle, hogy szokott-e rendszeresen étkezni. Mondta, hogy nem nagyon.

Egy filmforgatáson találkoztunk először – meséli Szabó Timi rendezőasszisztens (Kolorádó Kid, Átok). Sugárzott, tele volt életerővel. Szó nélkül végigcsinálta a nehéz jeleneteket is, látszott a kitartása, az alázata. Szeretett filmezni. A sorsa arra figyelmeztet, mennyire nehéz helyzetben vannak a kortárs művészek itthon. Sokan belefásulnak a folyamatos próbálkozásokba, de Kim tette a dolgát, festette a képeit. Érezte, hogy sokan bíznak benne, támogatni szerették volna.

Molnár Anikó

Ha Kim valakit a barátságába fogadott, az intenzív élmény volt – folytatja Angelusz. Tele volt szeretetvággyal és ezért cserébe nagyon sokat várt el. Mindent bájosan és természetesen csinált. Engem, azt hiszem, apafigurának tekintett. Pár szó után már elsírta magát, nagyon ragaszkodott azokhoz, akiknek a szeretetére vágyott. Az apja belga volt, az anyja egy koreai nő, aki Kim kétéves korában öngyilkos lett. Az apa elvett egy magyar nőt, aztán ő is meghalt – a kislány és a nevelőanya ideköltöztek. Kim felnőttként értesült a családi titokról, hogy ki volt az anyja és mi történt vele. Onnantól fogva folyton labilis volt. Az anyja képe mindig nála volt, nagyon hasonlított rá. Mindig elővette, mutogatta. Aztán egyszer, egy konfliktusunk után egy füzetből kitépett ceruzarajzzal engesztelt ki engem. A címe az volt: Papa et Kim.

Az Ötkertes kiállítást egy felívelő korszak kezdetének tartottam. Aztán jött egy új szerelem, és a gyors zuhanás, a teljes érzelmi kiszolgáltatottság. Segélykiáltásai voltak, és engem is sokkolt a külseje, a viselkedése. Tudtam, hogy drogfüggő, de csak kliséket tudtam mondani, hogy „ezt nem kéne csinálni”.

Sebestyén Zoltán festőművésznek a Képzőn mutatták be a fiatal tehetséget. Azt mondhatom, a befejezetlenség volt meghatározó a művészetére, és sajnálattal most már az életére is.

Sikerei lettek, ösztöndíjakat nyert, azt hittük végre sínen van – emlékszik Pater Sparrow –. Aztán tavaly télen felugrottunk néhányan hozzá, megnézni a lakást, amit bérelt, mert helyszínt kerestem valamihez. Egyértelmű volt, hogy minden borult, bajban van, egyre nagyobban. Mindenki mozgósította magát, de már senki sem tudta, mit kéne tennie. Elvonókra járt, de közben újabb szerelem, ezúttal a lehető legrosszabb választás. Értette, de amit érzett, felülírt mindent. Két világ rángatta.

www.artportal.hu

Tavaly augusztus végén felkért, hogy nyissam meg a kiállítását az Ötkertben. Előtte leültünk a teraszon és beszélgettünk. Éppen jól volt egy ideje, egyedül. Örült, hogy megbízik a pszichológusában, hogy Beke László gratulált neki, hogy Angelusz Iván képet vett tőle. Zenélni akart, Kardos Dani gitárleckéire készült, külföldi kiállításokat várt. Ott és akkor boldognak láttam, bíztam benne, hogy van remény. Órákat beszélgettünk, maximálisan őszinte volt magával kapcsolatban, nyomasztották a tartozásai, a megbántott barátai, az elbaltázott pillanatok.

Angelusz hozzáteszi: emlékszem, Amy Winehouse halála nagyon felkavarta. Ő egy azonosulási pont volt a számára. És ő is az elvonó után esett szét. Kim az utolsó hónapokban már úgy lakott, hogy cuccai sem voltak – bekéredzkedett barátokhoz aludni. Az utolsó éjszakán is egy ismerősénél volt. Azt mondta, kimegy az erkélyre cigizni… Már csak a puffanást lehetett hallani.

Aznap éjszaka – folytatja Bánki – egy ismerősöm hívott, hogy hallottam-e, mi történt. Az első reakcióm az volt, hogy öngyilkosnak lenni tilos! Nagyon megrázott. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg jobban. Szabó Timi így emlékszik: Másnap, egy forgatáson tudtam meg felvétel előtt. Mindenki megfagyott. Nem hittük el. A nap végén kezdett tudatosulni, amikor beszéltünk a közös ismerőseinkkel, barátainkkal. Felfoghatatlan, még mindig. Csodálatos, tehetséges ember volt, akiből áradt a szeretet, a jóság.

Kim barátai és tisztelői változatlanul aktívak a Facebookon. Emlékeznek, próbálják feldolgozni a történteket. És mindenki úgy érzi, tehetett volna még többet. - Nem tudom, hogyan szerethettem volna jobban – mondja Sparrow –, de abban biztos vagyok, hogy neki ez nem volt elég, mert szeretni mindig lehet jobban.