Garas Dezső halála után Varnus Xavér és Törőcsik Mari zenés, prózai párbeszédévé írta át a ma esti rendhagyó talk show-koncertet a Művészetek Palotájában. Varnus Xavér többek között a Carmen-szvitet és Gershwin Kék rapszódiáját játssza a MüPa hat esztendeje általa felavatott nagyorgonáján. Törőcsik Mari olyan mozislágerekkel énekelteti meg a közönséget, mint a Hyppolit, a lakájból ismert „Köszönöm, hogy imádott”.

hvg.hu: A harmincas évek filmzenéi és moziorgonáinak varázslatos hangulatát felelevenítő koncert ötlete A kölyök című film nyomán született meg Varnus Xavérban. A címszerepet alakító Törőcsik Mari mellett Garas Dezső epizódszerepben tűnt fel, míg az édesapja, idősebb Varnus Xavér zongorázott a filmben. Így történt? A művésznő milyen emlékeket őriz Szemes Mihály 1959-es szocreál filmjéről, az első kamerák előtti találkozásról Garas Dezsővel?

Törőcsik Mari: Ma is csodálkozom, hogy mennyien szeretik ezt a filmet. A maga korában mindenki röhögött a szocialista Cilikén. Egyszer visszanéztem, és utólag is beleremegtem, hogy voltam képes három napig függni egy vasrúdon a jéghideg hengermű tetején. A közös jelenetből Dezsővel csak arra emlékszem, hogy valamit elrontottam, ő meg nyakig kormos lett. Egyébiránt Dezső egy évvel felettem járt a Színművészeti Főiskolán, de már együtt léptünk a Nemzeti Színház színpadára: Az ember tragédiája londoni jelenetében polgárokat játszottunk. Féltem, hogy a nagy izgalmamban beleesek a zenekari árokba. Mondtam is neki:„ Dezsőkém, te menj kívül”. Mire ez az őrült kitalálta, hogy támaszkodjak egy mankóra. A sors végül is megadta, hogy az utolsó mondatot is mellettem mondta ki a Nemzeti színpadán, a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. Noha tudtuk, hogy beteg, mégis váratlanul ért a halála.

Varnus Xavér: Két nagy családi legendáriumot őrzünk generációk óta: az egyik Törőcsik Marihoz, a másik Kosztolányihoz fűződik, akihez nagyanyám 1931-ben lépett oda egy budai kávéházban, hogy dedikáltassa vele éppen nála frissen megvásárolt verseskötetét. Kosztolányi kedvesen-szigorúan végigmérte őt, majd a legendás zöldtintás Watermann-töltőtollával ennyit írt be a kötet első lapjára: „Írni? Ingyen?! Kosztolányi Dezső.” Amikor a hatvanas-hetvenes években a Magyar Televízió időnként leadta A kölyök című filmet, amelyet a dunaújvárosi Csillag Szállodában forgattak, az egész család a képernyő előtt ült. Apám hosszan mesélt arról, hogy miközben a bárban zongorázott, Törőcsik Mari a forgatás szüneteiben lement, nagyon kedvesen elbeszélgetett vele, majd megkérdezte tőle: „Maga egyébként miért van citromsárga zakóban?” Mint kiderült, a fekete-fehér filmekben a citromsárga fehérebbnek látszott a fehérnél.

Varnus Xavér és Törőcsik Mari

Stiller Ákos

T.M.: Képzeljék el, én még ismertem Kosztolányi feleségét. Találkoztam vele az Édes Anna bemutatóján.

hvg.hu: Hogyan reagált, amikor Xavér Garas Dezsővel közös éneklésre kérte fel?

T.M.: Közöltem vele, hogy agyoncsapom, ugyanis én nem tudok fellépni...

V.X.: Ennek a mondatnak egy közel hetven esztendős, diadalmas színészi pálya ismeretében persze nem volt sok hitele a fülemben. A múlt héten Dunaújvárosban koncerteztem, és amikor a közönségnek megemlítettem ezt az egykori Csillag Szállós történetet, a nagyérdemű felállt, és távollétében is hatalmas vastapssal köszöntötték önt, majd a szünetben elmondták: azóta is visszavárják Dunaújvárosba. Így tehát most teljesítem tisztemet, és átnyújtom a vastapsot.

hvg.hu: Xavérnak mivel sikerült meggyőznie?

T.M.: Azzal, hogy nem kell énekelnem. Megkapom a dalok szövegét csakúgy, mint mindenki a közönség soraiból, és együtt éneklünk majd.

V.X.: Mindezt már kipróbáltuk vidéken. Hihetetlen élmény volt, a legkisebb faluközösségekben éppúgy, mint a nagyvárosok székesegyházaiban, amikor a tömeg együtt énekelte a régi magyar filmslágereket. Szóval a valóság meglehetősen prózai: amikor tavaly elkezdték szervezni ezt a koncertet, előbb Mari közölte, nem tud fellépni, mert gombóc van a torkában. Dezső elvállalta ugyan, de hozzátette: ha ő elkezd énekelni, akkor ott ezerötszáz halott lesz.

hvg.hu: Mindennek ellentmond, hogy 2009-ben Garas Dezsővel felénekelték Demjén Rózsi Várj, míg felkel majd a nap című örökzöldjét, amit mind a mai napig sokezren lájkolnak az interneten.

T.M.: Holott olyan rosszak voltunk, hogy az nem is igaz. Röhögve kérdeztük is magunktól, hogy mit szól hozzá szegény Demjén. Amikor megtudtuk, milyen sikere van, megbeszéltük egymással, hogy egyikünk se tévedjen, mindez kizárólag a múltunknak szól, s véletlenül sem a hangunknak.

Stiller Ákos

hvg.hu: Garas Dezső távozása után milyen hangulatura írta át ezt nosztalgikus filmzenei utazást?

V.X.: Elhatároztam, hogy Törőcsik Mari Ünnepi Játékokat tartunk kilencven percben. Fotelben ülve beszélgetünk filmekről, s közben zenélünk majd ezt-azt.

T.M.: A nagyapámnak mozija volt Pélyen. A filmek vonzásában nőttem fel. Néhány éve felkeresett egy stáb, hogy a magyar hangosfilm évfordulója alkalmából nyilatkozzak. Egyik este a gyerekeim a televízióban nézték az ünnepi összeállítást, a veteránokról készült bejátszásokat. Majd megkérdezték tőlem: „Mondd, Mama, te is a hangosfilmek veteránja vagy? „Mire azt feleltem: „Igen, attól félek, hogy az vagyok.” Mint ahogy Cannes-ban is veteránnak számítok már. Tízszer voltam a fesztiválon, nyolc filmemet vetítették ott. Az ötvenedik évfordulón a még élő Aranypálmások között kaptam meghívást.

hvg.hu: Xavér vonzalma hogyan kezdődött a mozival, azon belül is a harmincas évek moziorgonáival?

V.X.: A némafilm korszakában az olcsó pesti mozikban zongorán kisérték a filmeket, míg a gazdag amerikai mozikban a vászon mögött hatalmas orgonák voltak. Budapesten két moziorgona létezett, egyik a mostani Puskin mozi helyén, a Reflektor moziban, a másik a Corvinban. Később ez utóbbi orgonát lebontották, és azóta a kelenföldi református templomban teljesít szolgálatot. Kamaszkoromban gyakran jártam egy roppant érdekes torontói étterembe, ami gyakorlatilag egy működő moziorgona belseje volt. Sípokból volt minden, még az asztalok lábai is, és híres filmzenéket játszottak vacsora közben. Egyszer az orgonista megnyomott egy gombot, s az asztalom fölött egy kitömött majon összeütött egy cintányért. Testközelben jöttem rá, milyen fantasztikus műfaj ez. Egyébként a pesti Reflektor mozi orgonistája az az Antalffy-Zsiross Dezső volt, aki a Zeneakadémia professzoraként a pesti Bazilika orgonistája is volt, és senki nem hánytorgatta ezt fel neki.

hvg.hu: A ma esti előadás nem az első közös fellépésük. Követik egymás pályafutását?

V.X.: Tizenöt évvel ezelőtt a Friderikusz show-ban léptünk fel először Marival. Színházba ritkán járok, legutóbb vagy harminc esztendeje láttam színpadon, de szinte minden filmjét az elsők között nézem meg.

Stiller Ákos

T.M.: Annyit játszom, hogy nemigen jutok el koncertekre, csak televízión keresztül veszek részt rajtuk. Ha némi szabadidőm van, azt a vidéki házamban töltöm. Amikor a hetvenedik születésnapomat ünnepelték a Nemzetiben, Bozóki András akkori kultuszminisztertől és Kiss Imrétől, a MÜPA alapító-igazgatójától ingyen belépőt kaptam életem végéig az összes klasszikus zenei koncertekre. Nagyon örülök, hogy egyszer eljutottam egy Richter koncertre.

hvg.hu: Garas Dezső személye koncerten innen és túl  óhatatlanul is összeköti önöket. Mit kívánnak továbbörökíteni belőle?

T.M.: A temetésén tartott búcsúbeszédben is elmondtam, hogy egy színész addig él, amíg beszélnek róla, amíg élnek azok, akik látták, ismerték őt. Dezsőt nem csak a közönség fogja hosszan emlegetni, hanem a kollégák is. És ahogy megemlítik a nevét, előjönnek a vele kapcsolatos sztorik, viccek.

V.X.: A felejtés kapcsán eszembe jut, hogy néhány esztendeje a közszolgálati tévében láttam egy Vác környéki adventista gyülekezetről szóló összeállítást. Egyszer csak megszólalt egy nyekergő, csúnya hangú elektromos orgona, de lehetett hallani, hogy mesterkéz játszik rajta. Már a pecsétgyűrűről megismertem egykori mesteremet, Lehotka Gábort oly sok orgonista-generáció etalonját. S ekkor a fiatal műsorvezetőnő megkérdezte tőle: „Azelőtt mivel tetszett foglalkozni?”. Ez volt életem egyik legszomorúbb pillanata. Akkor jöttem rá, hogy nagyon is tojásrántotta-szavatosságú a mi pályánk.

hvg.hu: Hogyan ismerte meg Garas Dezsőt?

V.X.: Egy elképesztően megható pillanat emlékét őrzöm róla, ami mérhetetlen zavarba hozott. Valamikor a kilencvenes évek közepén írtam egy buta kis könyvecskét. Egyszer estefelé betértem törzshelyemre, a Művész Kávéházba. Akkoriban az a környék volt a pesti koldusmaffia egyik hírhedt csatatere. A süteményes pultnál állva egyszer csak valaki megragadta a kezemet és megcsókolta. Minthogy lehajtotta a fejét, azt gondoltam, hogy egy koldus. „Annyira hálás vagyok a könyvedért”- mondta. Akkor ismertem fel Dezsőt. „Ne csinálja ezt, művész úr, annyira kínos ez nekem” -kérleltem. „ Ne művész urazz!” - ripakodott rám, és onnantól fogva barátságba kerültünk. 2000-ben, Bach halának kétszáztötvenedik évfordulója alkalmából megfelelő helyszín hiányában a Kerepesi úti temetőben tartottunk emlékkoncertet. Dezsőt kértem fel, hogy mondja el Wagner híres szavait Bachról: „ Nézzétek ezt a főt ebbe az őrült francia parókába bújtatva...” Ömlött az eső, tizenkét ezer fekete esernyőt láttunk csak a színpadról. Végzetszerűnek tűnt az egész. Dezső ott állt egy gótikus viharkabátban, szavai között üvöltött a csönd, hiszen nincsen annál döbbenetesebb, mint amikor sok ezer ember dermedt csendben figyel, s úgy érzed: mindenkinek kimarad egy szívdobbanása.

T.M.: Fantasztikus lehetett. Nekem is van egy Bachhoz kapcsolódó megdöbbentő élményem. Lipcse főterén a kisgyerekektől a tinédzsereken át a nyolcvan évesekig álltak a szemerkélő esőben, miközben Bobby McFerrin és Jacques Loussier Bach muzsikákat játszottak jazz-feldolgozásban.

V.X.: Loussier három esztendeje lépett fel velem a Müpában. Vagyok olyan hiú, hogy áprilisban a születésnapon környékén mindig  megajándékozom magamat, és reményeim szerint azt a pár ezernyi embert, aki jegyet vásárol ezekre a koncertekre.

Stiller Ákos

hvg.hu: Ezek szerint Törőcsik Mari az idei születésnapi ajándék.

V.X.: Az egyik legszebb egész életemben.

T.M.: Ha valamire rácsodálkozom, megyek, aztán megbánom, mert nincs bennem jártányi erő. Így kerültem el Zsótér Sándor hívására az alternatív szobaszínházba. Mindig azzal fogadnak, hogy nem vagyok normális.

hvg.hu: Az önök furcsa párosának az alapvető közös vonása az a kísérletezés, az a merészség, amivel folyamatosan  megkérdőjelezik önmagukat.

T.M.: Szeretünk fejjel menni a falnak.

V.X.: Ki kell lépni abból a magyar „ himnuszból”, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

T.M.: Minél nagyobb sikere van az embernek, annál jobban kell, hogy megkérdőjelezze magát, hogy van- e még benne tartalék. Soha nem álltam meg egy helyben. Ismert voltam a szakmában, vagy mások jöttek felém, vagy én mentem mások felé.  Életem egyik legboldogabb  időszakát, tíz éve  Schwajda mellett töltöttem Szolnokon. Vagy legutóbb Beregszászon, ahol Vidnyánszky Attilával dolgoztam. Szeretek jönni-menni.

hvg.hu: Mi a véleménye arról, hogy a zenében manapság nehezebb megteremteni a műfajok közötti átjárhatóságot?

V.X.: Ostoba, modern betegség a komoly és a könnyűzene szétválasztása. Hiszen Haydn papa oly sok szórakoztató, társasági zenét írt Esterházy Miklósnak, mint ahogy Bach a Tamás-templomban bemutatott zenedrámái mellett a kor diszkózenéjével mulattatta a Zimmermann Kávéház fiatalságát.

hvg.hu: Színházról vagy zenéről szólva a kulcsszó egyaránt az igényesség?

V.X.: Az a polgári réteg, amelyik a kultúráért felelős és fenntartja majd hosszútávon  a színházakat és a koncerttermeket, valahol középen van. Mint ahogy létezik politikai középutasság, éppúgy léteznie kell kulturális középutasságnak is. Ha meghívnak egy kereskedelmi televízió reggeli műsorába, azzal a feltétellel vállalom el, hogy legalább egy perc koncertbejátszás legyen, és ezért a maradék öt percben töredelmesen bevallom: a csivavámnak három szeme nőtt. Ugyanis, ha a néző az életében akkor reggel találkozik először életében a szépséggel, amely hirtelen elvarázsolja, és azt mondja, azért ez mennyivel jobb, mint Lali kántor orgonajátéka a falu templomában, már nyert ügyem van. Nemrég elhatároztuk a Talamba Ütőegyüttessel, hogy hat megállós spontán koncertsorozatot adunk a budapesti metró-aluljárókban.

hvg.hu: Azt mondja, hogy kulturálisan igénytelen korban élünk?

V.X.: A tisztességgel elvégzett munka erkölcsi értéke felbecsülhetetlen. Úgy megcsinálni azt a cipőt, ahogy a legszebb, úgy elmondani a színpadon azt a mondatot, mintha maga Isten súgná titkon a fülünkbe: ez az igényesség hiányzik a mai világból – látszólag. De ne feledjük, hogy miközben Petronius, az elegancia kifinomult nagymestere a római Palatinus-dombon az antik világ kifinomult gondolatait fogalmazta meg márványpalotájában, a büdös és műveletlen római csürhe már az arénákban szurkolt, hogy az oroszlánok harapják már le a keresztények fejét.

Stiller Ákos

T.M.: Mindig vannak kivételek. Ma az egész világon a pénz diktál. Az igényesség a pénz világában nem mindig divat. Mégis hiszek abban, hogy meg-megcsillan egy gyémánt, amiért érdemes csinálni. Még mindig bízok az emberek figyelmében és igényességében. Hihetetlenül fontosnak tartom, hogy a színházban magyarul közvetíthetem a világirodalom legkomplikáltabb nagy műveit, és ha jó az előadás, akkor hirdetni sem kell. Ezzel szemben, ha egy jó minőségű filmet nem hirdetnek meg majdnem annyi pénzért, mint amennyiben az előállítása került, akkor nincs forgalmazó, amelyik bemutassa. A színház és koncertek fül után terjednek. Az igényesség soha nem megy ki a divatból.

V.X.: Goethét egyszer megkérdezte Eckermann, hogy mi volt a vezérelve, amikor a weimari színházat vezette. Goethe tárgyilagosan válaszolt: azt mondta, hogy Shakespeare és Molière a színházzal elsősorban pénzt akartak keresni, de mivel zsenik voltak, tudták: ezt kizárólag úgy tudják megtenni, ha a lehető legmagasabb minőséget produkálják, és akkor dőlni fog a pénz. Ez a mai napig így van. Figyelemre méltó hozadéka a recessziónak, hogy kezd kitisztulni a pálya, a zenei bóvlik és a playback-muzsikusok eladhatatlanná váltak, hiszen a közönség azt a kevés pénzt, amelyet a kultúrára fordíthat, a legjobb produkciókra költi el.

(Az előadásra minden jegy elkelt.)