„Egyelőre bénultság van, meg a parkolópálya” - Jancsó Miklós-Török Ferenc interjú
Mi a közös Jancsó Miklósban, a magyar filmszakma doyenjében és a Moszkva térrel befutott Török Ferencben? Azon kívül persze, hogy szenvedélyük a mozgókép, mindketten hozzátettek egy ötperces etűdöt a Magyarország 2011 című szkeccsfilmhez. Páros interjú.
„Megyek előre, ismerem a járást” - mondja Török Ferenc filmrendező, miután belépünk Jancsó Miklós és felesége, Csákány Zsuzsa tágas, budai otthonába. Alig egy perc múlva feltűnik Jancsó Miklós, vagy ahogy a szakmabeliek kedvesen hívják, „Miki bácsi”. Dinamikusan közeledik, kézcsókkal üdvözöl, majd letelepszünk a szellős nappaliban elhelyezett bőrfotelekben. A szoba egyik végében tekintélyes könyvsarok, és felsejlik a téliesített terasz is. A legendás filmrendező idén lesz 91 éves, mint mondja, nem nagyon szeret kimozdulni otthonról. De a világ nem rohant el mellette.
hvg.hu: Az idei filmszemlén már levetítették a Magyarország 2011-et, ami április 19-től látható a mozikban. Tizenegy magyar rendező önköltséges rövidfilmje egy csokorban, Tarr Béla ötlete alapján. Miért vállalták a felkérést?
Török Ferenc: Tarr Béla felhívott minket. Már csak azért is rábólintottunk, mert unatkoztunk. Leállt a hazai filmgyártás. Béla ezzel az alkotással akarta jelezni, hogy van még egy utolsó utáni lehetőség az összefogásra. Sokkal hatásosabb, ha együtt szólalunk meg, mintha külön-külön tennénk. Ami a Magyarország 2011-be bekerült, mindenki szívességből és szeretetből rakta bele.
Jancsó Miklós: Az emberbe beleszorul valami, ami a társadalomból érinti, megérinti. A film reflexió a társadalomra: ez a belénkszorulás ki is jött. Szolidaritási akciónak tűnt a munka, amihez Béla főleg az ifjúságot kérte fel. Feri is közéjük tartozik.
Török: A magam 41 évével nem érzem magam olyan ifjúnak, de jó, mondjuk azt, hogy az ifjúsághoz tartozom.
(Alig néhány perc kell ahhoz, hogy az ifjúság és a magyar film más hívószavakat generáljon, szinte azonnal szóba kerül Andrew G. Vajna kormánybiztos.)
Jancsó: Amerikából visszatért mesterünk, Andy Vajna más filmkultúrához szokott. Valami olyasmit képzel el, ami itt sose működött. Nem véletlen, hogy a magyar filmeket ismerik a világban. Az újakat is. Mert mások, a másság pedig érdekes. De Andy ezt nem érzi. A pénz szagát érzi - gondolom én.
Török: De fejlődőképes. Ezen persze vitatkozhatunk, viszont ahhoz képest, ami összességében zajlik a filmiparban, viszonylag érzékenynek tűnik. Legalábbis reagál arra, hogy kiabálunk. Ahogy te is mondod a filmedben: „Ordítani kell.”
hvg.hu: Ha már Vajnánál tartunk, mi a véleménye a sokat vitatott final cutról, azaz az utolsó vágás jogáról? Működhet a hazai filmeknél?
Jancsó: Annyira már nem vagyok benne a szakmában. (Ennek némileg ellentmond, hogy Jancsó is látta az interneten terjedő sirályos videós mémet: amikor a madár, lábán egy kis kamerával, felülről örökíti meg a várost - a szerk.) A hetvenes években Itáliában éltem. Róma még kis város volt, a szakmában mindenki ismert mindenkit, gyakran együtt ebédeltünk. Az egyik James Bond-film rendezője azzal büszkélkedett – nem James Bond-ügyben –, hogy neki megvan a final cut joga. Néztem, mint a moziban, hogy miről van szó. Pasolininek meg merte volna mondani valaki, hogy mi legyen a végső montázs? Na, ne tessék viccelni velem (nevet).
Az egész magyar filmgyártás – beleértve a játékfilmeket is – fillérekbe kerül. Annyi pénzből, amit összesen a magyar filmekre fordítanak, Amerikában független filmet lehet forgatni. Az európai, de különösen a vasfüggöny mögötti kultúra mindig a másság kultúrája volt. A másság egy szekta.
hvg.hu: Ami ma is divatos a filmművészetben.
Jancsó: Most kevésbé. Újra befektetek valamibe és a többszörösét kérem vissza: ez a világjelenség uralja a filmipart. De a kultúrát nem lehet egységesíteni, ahogy annak idején a nácik, meg a bolsik akarták. Az egységesített kultúra sehol nem működött.
Török: Ha elkezdik egységesíteni, egyből kialakul egy sejt, egy ellenkultúra, ami növekedni kezd.
Jancsó: És az ellenkultúra mindig szimpatikus. Az ellenkultúra harcos. „Köpök arra, hogy engem el akarnak nyomni.” Ennek sikere van, különösen a fiatalság körében. Hogy lehet élni az elnyomásban? A magyarok régen megtanulták. Adottság, módszer, kialakult tempó. Régen is ez volt: tudtad, hogy el vagy nyomva, és tudtad, hogy lehet elmondani a véleményedet úgy, hogy ne vágjanak pofán. De az egyéniség is fontos. Korábban megnéztem öt-tíz percet egy filmből, és meg tudtam mondani, hogy kié. A művészetben az egyéniség nem bántó, sőt. Amikor a politikában jön elő – nem akarom én Orbán Viktort bántani, de amikor az egyénisége rányomja a bélyegét az országra –, már nem biztos, hogy jó. Mi diktátorok vagyunk az alatt a pár hét alatt, amíg filmet csinálunk, de csak addig.
hvg.hu: A mostani kultpolitikai helyzet, az elvont állami támogatások, rejtett és nem titkolt politikai kapcsolatokra utaló vezetőcserék a kulturális intézmények élén alkotói szempontból termékeny időszak lehetne. Az is?
Török: Egyelőre bénultság van, meg a parkolópálya. Amikor az ember azt érzi, hogy reagálnia kellene, de nem tudja eldönteni, hogy a fiókban levő, apolitikus, vagyis még lojálisnak tekinthető filmtervét leadja-e. Lehet azt játszani, amit a Magyarország 2011-nél: ötperces rövidfilmeket készíteni ingyen, de ebből nem lehet befizetni a gázszámlát. Az a borzasztó ebben a műfajban, hogy hosszú az átfutási ideje. Mire eljutsz odáig, hogy megfogalmazd, mit gondolsz, már lelőtték a történetet. A Schmitt Pál-ügyből kéne filmet csinálni - mint a Vasladyből -, de csak akkor, ha a jövő héten lenne a premierje. És megnéznék 350 ezren. Fél év múlva már senki nem fog emlékezni a történetre. Fliegauf Bence nagyon jó ritmusban készítette a romagyilkosságokról szóló filmjét – A Csak a szél Ezüst Medvét kapott a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon -, de így is két évig tartott.
hvg.hu: Ha valaki elvisz egy Ezüst Medve-kaliberű díjat, az garancia, hogy jobban odafigyelnek rá a nemzetközi színtéren? Hogy lesz pénz és forgalmazó a következő filmjére?
Török: Igen. Ha a filmed bekerül egy világforgalmazó „csomagjába”, amibe évente mondjuk tíz alkotás fér be, akkor azt veszik Hong Kongtól Lengyelországig. Nem csak a mozik, a tévétársaságok is. Lehet, hogy csak a hetedik vagy a csomagban, de ha benne vagy, akkor már megvan a lendület, hogy tovább menj.
Jancsó: A nyolcvanas években, amikor Szabó István Oscar-díjat kapott a Mephistóért, állandóan nyomtuk a süketet a Hungarofilm vezetőinek, hogy miután Szabó nemzetközi név lett, bármit csinál majd, menni fog. Hogy „csomagot” kell csinálni, több magyar rendező bevonásával. Nem készült el. Hülyeség volt.
hvg.hu: Van valami recept a sikeres filmre? Fliegauf a romagyilkosságokat dolgozta fel, Pálfi György Final cutja több száz régi filmjelenetből van összevágva.
Jancsó: Moziba nemigen járok, mert a bal szememre nem látok. Itthon nézem a filmeket. Az a jó, ha két snittből meg lehet állapítani, hogy mikor készült, és kié.
Török: A siker titka az egyéniségben, az eredetiségben rejlik. Technikailag nem tudunk egy olyan piaccal versenyezni, ahol a világ minden táján egy napon jön ki egy film, 5 ezer kópián, és a beharangozó kampánya kétszázszorosa a mi költségvetésünknek.
Jancsó: Egyszer itt volt a Szabó (Szabó István – a szerk.), és telefonon keresték. Valamelyik filmjének az indiai forgalmazója hívta, hogy bocsánatot kérjen, amiért csak 800 kópiát tudnak kihozni belőle (nevet). Nálunk harminc kópia már jónak számít.
hvg.hu: Mennyire fontosak a díjak, elismerések? Ákos idén Kossuth-díjat kapott, negyven évesen. Jancsó Miklós kettőt is átvehetett, a másodikat 2006-ban.
Jancsó: Jó volt, pénzzel járt (nevet).
Török: Ákos inkább megérdemli, mint sokan az idei díjazottak küzül. Ő legalább megdolgozott érte. Nem az én világom, de valószínűleg tehetséges pasas. Az sokkal irritálóbb például, ha valaki attól lesz elismert producer, hogy a Videoton meccsen fotóztatja magát Orbán Viktor páholyában. Hogy nyíltan politikai úton lehet milliárdos állami megrendeléseket kapni.
(Csákány Zsuzsa vágó, Jancsó Miklós felesége közben leül hozzánk és a beszélgetés felpörög: a Berlini Filmfesztivál díjai - és az idei Ezüst Medvét elhozó Fliegauf-film - kapcsán felmerül, hogy politikai felhangja is lehet egy-egy nemzetközi elismerésnek, még akkor is, ha egyébként értékes, valóban művészi alkotásokért adják. Rövid verbális párbaj után megnyugszanak a kedélyek.)
hvg.hu: Volt olyan díj, amit visszautasított?
Jancsó: Nem. Ha díjat adnak, nem elegáns visszautasítani. Akkor sem, ha politikai ellenfelek adják. Ez a megalkuvás mestersége is. Tudomásul veszi az ember, hogy ez van.
hvg.hu: Volt olyan filmötletük, amiből a körülmények miatt teljesen más lett, mint amit eredetileg elképzeltek?
Török: Van egy képességem: elfelejtem, hogy mi volt az alapötlet, mit képzeltem. Ahogy alakul a film, úgy törlődik az agyamból, hogy mi volt korábban.
Jancsó: Megtanultam, hogy minden a helyszínen alakul. Nyitottnak kell lenni a változások iránt, és saját magunkkal szemben.
hvg.hu: Tervez filmet a közeljövőben?
Jancsó: Nem. De sajnos ez a mesterségem. Rendes szakmám is lehetne, mert jogi doktor vagyok. De ebben a ködben élek. Film. Randa mesterség.
(Mielőtt búcsúznánk, sikerül két emlékezetes történetet kicsalni a rendezőktől - lásd keretes anyagunkat -, majd bezsebelve még egy kézcsókot, elköszönünk Jancsó Miklóstól.)
| Emlékezetes sztorik: amiért mégsem olyan randa mesterség a film |
Jancsó Miklós Amikor megkérdezik, hogy kitől tanultam a legtöbbet, mindig négy mestert sorolok fel. Egyikőjük Michelangelo Antonioni, akitől a hosszú snittet „loptuk”. (Michelangelo Antonioni olasz forgatókönyvíró, rendező 2007-ben, nem sokkal 95. születésnapja előtt halt meg – a szerk.) Egyszer zsűritag voltam a Cannes-i Filmfesztiválon, ahol Antonioni filmje nyert. Este nagy vacsora volt, de nem sikerült egy asztalhoz kerülnöm vele. A volt feleségem, Mészáros Márta filmrendező mondta, hogy mutatkozzam be neki. Nem nagyon ment a dolog, lassan kiürült a terem. Megyünk fel a lépcsőn, és látom, hogy az ugyancsak díjnyertes szerb rendező, Aleksandar Petrovic és Michelangelo beszélget. Márta majdnem odalökött: ’most menj oda, egyedül van Petrovic-csal’. Odamentem, bemutatkoztam. Hallottam, hogy Petrovic érdeklődött, tetszett-e a filmje, mire Michelangelo annyit mondott: ’Rossz. Nagyon rossz'.
Török Ferenc A főiskolai felvételire forgattam az ötperces rövidfilmemet: a margitszigeti Grand Hotel előtt szép, fehér bőrű, vörös hajú lány feküdt véres ruhában, frivol pózban. A képbe besétált egy barna köpenyes férfi, majd rövidesen megjelent a tolmácsa is, és közölte, hogy kell neki a földön fekvő nő. Odajött hozzám valaki a stábból, hogy az a szakállas pacák Marco Ferreri, és el akarja vinni a Zsófit. Megkérdeztem, hogy az a Marco Ferreri-e, aki A nagy zabálást rendezte? Kiderült, hogy ő az. Mondtam: igen, elviheti a Zsófit – szerepeltetni akarta az éppen Budapesten forgatott filmjében –, de jöjjön ide, és a kamera előtt állapítsa meg a halál beálltát. Már várta a sofőrje, de odajött egy snitt erejéig. Megtapintotta a földön fekvő Zsófi vénáját, és azt mondta: „elle est morte” (vagyis meghalt). A felvételin aztán senki nem arról beszélt, hogy milyen a film, mindenkit az érdekelt, hogy kerültem kapcsolatba Marco Ferrerivel. |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
