Ismét pokolibbak a jók, mint a rosszak. Például itt van Dr King Shultz, a német fogorvosból fejvadásszá avanzsált pomádés l’art-pour-l’art gyilkos, aki szakmájának precizitásával és tudományosságával végez ellenfeleivel. Mindezt persze a barátságos fogdoki kedélyességével hajlított barokk körmondatokba csomagolja. Ki más alakítaná, mint a Becstelen Brigantyk Hans Landája, SS-ezredese, a zseniális Christoph Waltz?

Shultz doki ravaszul rajtaüt egy rabszolgakonvojon, hogy felszabadítsa Djangot (Jamie Foxx). Közben Johnny Cash baljósan vallásos country dalát halljuk. „There ain't no grave can hold my body down…” – „Nincs az a sír, ami a földhöz kötné a testem” (szabad fordításban) – rögtön megjósolja, hogy a rabláncra vert, kiéheztetett, megkorbácsolt Django pokolra szállása, amit éppen látunk, nem a végső epizód.

Még az alvilágra szállás sem töri meg a vendettakedvet, így nem tarthatja bilincsben a bosszúállót. A bosszú nem csupán hidegen tálalva a legízlestesebb, hanem maga az életelixír. És meg is érkezik Shultz doki, mint egy antik mítoszban a felszabadító démon. Mefiszto-mosollyal kíséri végig, innen már funky-old school ritmusra ridegen gyilkoló Foxxot.

Shultz fejvadász, pénzt akar. A Brittle Fívérek nyomába ered, akiknek fizimiskáját csak Django ismerhet fel – a közös múlt persze további bosszúállni valót ad a fekete főhősnek, aki a művész hentes mellett az elszánt hentest alakítja.

Djangó ősellensége a másik ficsúr, a kegyetlen déli ültetvényes, Calvin Candien (Leonardo DiCaprio), aki elvette életét és Broomhildát (Kerry Washington), a feleségét. Ez muki is nagy dumagép, mint Shultz-Walz, de Django, a pozitív hentes éles egysorosokban vágja le a verbális szerpentinutak hajtűkanyarait.

Gyerünk, Quentin! Ismét bebizonyítja a Mester, hogy a mozi létjogosult, csak szórakoztató filmet kell vetíteni benne, és megint példát mutat, hogy nincs szükség állandóan az újdonságra. Spagetti westernt kapunk, hiszen a cím is Sergio Corbucci 1966-os filmjéből származik. Az előző generáció pokoljáró rabját Franco Nero alakította, aki a film kezdetén saját koporsóját vonszolta maga után. Persze, végül nem ő feküdt bele. Az öreg Franco cameot játszik most, az előzetesben is látjuk egy igazi fickós beszélgetésben a bárpultnál.

Tarantino operatőre, Robert Richardson sem fél a régit használni, a hollywoodi naivan tarkabarka westernek színpalettáját és a fekete-fehér filmek lehetetlenül erős ellenfényeit. Vad, mint az amerikai betyárvilág.

Ami pedig egyre kevésbé elhagyhatatlan: a kiváló szakállak és hajak. Tarantino jól tudja, hogy az alaposan megtervezett arc- és fejszőrzet félsiker a karakterépítésben. Gondoljunk csak Aldo Reine hadnagy hetyke bajszára a Becstelen Brigantykból, vagy Jules Winnfield afróhajára a Ponyvaregényből. Hát nem? Na, ugye.

Na és a plakát! Festett, mint régen a moziportákon, két színe, a vörös és a fekete. Nincs mit hozzátenni. 2013 januárig kell várnunk. Mi vágjuk a centit.