Hogy nézhet ki ma a Brezsnyev-Honecker plakáton csókolózó fiatal pár?

Útközben elgondolkodunk, hogy a pesti Ringen miért az osztrák élelmiszerlánc az egyetlen, ami rendben tartja protáját. Mindegy, úgy van, ahogy van, csendes pusztulat, nem lehetünk minden percben a Szabadság tér környéken vagy a Kazinczy utcában. Szóval olyan helyen, ahol az illúziót adja a város: itt jó élni.

Csokornyakkendős mackó: svájci nagykövet, elegáns hölgyek az osztrák és német kultúrintézetek képviseletében; összenő, ami összetartozik. Barbarával egy új korszak kezdődik: a mostanság német nyelven készült filmek javát együtt láthatjuk október 10-éig a Művész moziban. Bécs, Berlin, Bern együtt moziznak Budapesten nekünk.

„Mint egy féltucat büdős fogú Stasis / a nyakamba liheg / egy szakasz metastastis.” – írja a költő. Ne feledd, ne feledd soha: az átok volt, az megbocsáthatatlan volt, ha szem voltál a láncban, ha a szemeket kötötted, ha szemfelszedő voltál, átkozott volt minden. Nincs bocsánat.

1985: tizenkét éves budai kisfiú azt hiszi, tudja mi a pálya. Nem tud semmit. De látott már tányérsapkás magyar rendőröket házkutatóskodni, demokratikus ellenzék von Haus aus, „a kislányt betakarjam?” kérdezték féltestvére mamájától, miközben a maguk slendrián pesties módján stencilek, szamizdatok után kutattak a nylonzoknis rendőreink.
Akkor pont nem volt ott, de később a Komjáthy utcában például igen, ahonnan elküldték a papájával együtt, mert „nem bejelentett lakosok”, majd miután egy rendőr kitessékelte őket a lakásból, a lakás előtt egy másik igazoltatta őket.

Sétált úgy Ady ligeten a kisfiú, hogy rendőrautóból mozizták, ahogy az utca végén nagy bátran rágyújt. Rágyújt, majd megfullad, kinyitja az aktuális Beszélőt, próbál a gépiratos szövegre fókuszálni, szót sem ért belőle, de hát mindegy is, az érzet a lényeg, hogy most olyan mintha nem ő lenne, hanem a papája vagy mondjuk annak egy barátja. Beszélő és cigareta, mi kell még. (A Rácz Kati kéne a hét béből, meg megérteni a cellarendszert. Amelyik a kémiaóra, az nem a kommunizmus.)

Mindez nem volt semmi, de valóban semmi, gyenge bevezetés a félelembe, ahhoz képest, amikor ment a papájához az a kisfiú Berlinbe.
Friedrichstrasse U – bahn megálló, út a Falon túlra. A stasis határőr beint a kis kabinba, vetkőzés, motozás, a kisfiú, aki amúgy is gyáva, mint a nyúl, zokog a félelemtől, a stasis elveszi a csomogból Mikszáth Szent Péter Esernyőjét, nem adja vissza, nem baj, kienged.

Berlin, az a régi, a keleti, ahol kétüteműek szürke füstjébe vontan álltak a büszke táblák: Berlin Haupstadt der DDR, a színtelenség városa. Átnéztél a túloldalról, a török büfés, thai teraszos, huszonhárom nemzetiségű, villódzó, színes Kreuzbergből és a sötét semmit láttad  este tíz után.

Kelet - Berlin jeges borzalmáról, a totális kiszolgáltatottságról, a szovjet csatlósról, ahol a leginkább megnyomorította a diktatúra polgárait; Nyugat –Berlinről, amely  maga volt a teret öltött német bocsánatkérés, a szabadság és a kultúra paradicsoma a kortárs magyar irodalomban is számtalan kitűnő írás született.

Volt persze, aki ott is szabad maradt, például Volker Braun, a nagyszerű költő, álljon is itt egy finom kétsorosa, a Hajnalhasadás című: Amit még teszek, minden lépéssel / hasadok tovább.
Barbara tökéletes. Gyönyörű, felelősségteljes, a munkáját nagyszerűen végzi, kibírhatatlan viszonyok között is önmaga. Az érzéseit figyeli és az érzései végül az otthon maradásra bírják bármennyi lemondás is van ebben, miközben mégis így talál önmagára.

A Barbara című film egyáltalán nem tökéletes, azonban ez csöppet sem baj. Barbara, a fiatal berlini orvosnő kérelmet nyújt be, hogy dobbantana a szabad Németországba, erre lezavarják egy vidéki kisvárosba és ott kell szembe nézni az iszonyattal, a szerelemmel, a felelősséggel, a lyukas bicikligumikkal, a zárlatos konnektorokkal, rázáródó élettel. Van kitörés, kérdés, hova, hova önmagad értékeiből.
Ha valamilyen intellektuális tartalomra vágyunk, amiből megtudhatnánk milyen is volt az a hideglelős DDR, ahol mindenki, de legalábbis bárki lehetett a „napszemüveges házmester /aki csak végzi a dolgát”, hogy azért Pajor Tamást is ide csavarjuk,  akkor más kontentekre kell kattanunk.

Filmben A mások élete, könyvben Uwe Telkamp: A Torony című monumentális remeke javallt. Ez a mozi Németország Oszkárra jelölt műalkotása, és ha csak az összetettségét nézzük, akkor jó esélyekkel kandidál a díjra.
Hanem: amikor az idei olimpia fináléjában lejátszották az Imagine–t,  az tökéletes érzetet adott arról, milyen is lehetne egy efféle nemzetközi játék öröme.

Amikor bármikor rád ronthatnak a saját lakásodban, és katonanők turkálhatnak a puncidban, mert az állam teljes kontrollt tart feletted, átélhető,hogy „ha magadban beszélgetsz/ő, a zsarnokság kérdez/képzeletedben se vagy független…”

Barbara mozija nem bonyolultabb, mint a képes magazinok levelező rovata, de az érzetet átütően adja, hogy hol fájt (mindenhol), miben kívánt megalkuvást (mindenben), hogy volt rossz (a zsigerekig hatóan) a DDR világ.
Munkatábor a kamaszlánynak, kufircolni átjáró westiek, katalógus gyűrű csillogása, Wartburg kombi de luxe(!) pöfögése, csak közben élni kellett. Itt vagy ott. Ha ott, akkor ott, de ha inkább itt, akkor itt. Szólhat úgy a szív, hogy inkább itt, ne kérdezd miért. Tessék megnézni.

Voltak egyszer nagyon helyes fiúk és lányok Pesten, hát azok mit csináltak?

Azt csinálták, hogy fogtak egy A/5 –ös papírt rárakták felülre a Brezsnyevvel csókolódzó Honecker portréját, alá szép, fiatal smároló fiút és lányt és közé írták: "Tessék választani!
Tudja a fene, hogy néz ki ma az a húsz éve szép fiatal lány és fiú. De tessék választani. Önmagad útját. Mindegy milyen rezsimben. De ha bárhol is lehetsz önmagad, akkor se feledheted: a kommunizmus megbocsáthatatlan. Nem mondhatja meg más, mi a pálya. Azt neked kell tudnod.

Barbara

Rendezte: Christian Petzold

Főszereplők: Nina Hoss, Ronald Zehrfeld, Rainer Bock