“Nyitott rendszer, nincsenek bundok, a hangszer nem temperált, vagyis nincsenek előre kódolt, rögzített hangok, kristálytiszta a modális szisztéma, amelyből felsejlik a világmindenség, ugyanakkor nem kell a megértéséhez semmiféle előképzettség, csak hallgatni kell” -- mondja Tóth Szabolcs szitárművész a hegedű indiai szerepéről.

A mai formájában háromszáz éve kész vonós hangszert cremonai, bresciai, mantovai és velencei mesterek fejlesztgették a 16. és 18 század között, mígnem rátaláltak a violino (kis brácsa) tökéletes formájára és hangzására.

“Az emberi ének felhangjait imitáló, ugyanakkor a leghangosabb nagyzenekar hangerejét is túlcsillogni képes hegedűt a mexikói mariachik, az arab trubadúrok, a székely táncházások és a kelta kocsmamuzsikosok is használják, a hangzása, kezelhetősége, kézenfekvőssége miatt” -- állítja Guminár Tamás hegedűkészítő mester.

“Fül kell hozzá, nem egyszerű, sőt az egyik legnehezebben tanulható instrumentum, de csodálatos távlatokkal bír” -- teszi hozzá az Indiában kilenc teljes évig élő jazz-hegedűs, Lantos Zoltán.

Wikipedia

A ragák -- a majd’ félnapos indiai szimfóniák -- világába egész későn, csak a 20. században került be a magyar nótákat elővezető prímások kedvence. Tudni kell -- folytatja Tóth Szabolcs --, hogy az indiai klasszikus zenében a különféle hangszerek, (a szubbaszussal és a felső tamok virgázásával egyszerre élő tablától a rapper világ szájdobolását megelőlegező dorombig) csak akkor kaptak lehetőséget, ha a Védákat soroló énekesek pihentek. A nagszálpihentető, 2-3 óránként megtartott szünetben. A magyar szitárművész szerint ebben az 1930-as években következett be változás.

Ekkor fedezték fel a dél-indiai tamil közösségekben, hogy az európai hegedűvel kvázi minden eljátszható. Az albioni hittérítők promótálták ugyanis a könnyű tokban hordozható, füllhallás alapján hangolható hangszereket, amelyek ráadásul az emberi énekből építkező klasszikus védikus muzsikát is turbósították. A hegedűk hamar népszerűek lettek a mezítlábasok között. Zene-antropológiailag ugyanez játszott kulcsszerepet a hangszer klezmerben és a cigányzenében betöltött funkciójában is.

“A földön ülve, mezítelen lábujjaikkal megtámasztva tartják a hegedút, így mind a két kéz felszabadul, a tíz ujjas játék mindennapi” -- folytatja Tóth Szabolcs. Elmondása szerint nem véletlen, hogy a Subramaniam-család kezében a hegedű mesterhangszerré változott. “Indiában a muzsikusok kasztot alkotnak a kasztokon belül. A felcseperedő gyerekeknek természetes, hogy napi 8-10 órát gyakorolnak, mert mint mondják, szeretik azt amit csinálnak” -- így a szitárművész. Lantos Zoltán szerint európai fejjel nehéz is megérteni mit művelnek, a végtermék ugyanakkor a tökélyre fejlesztett virtuózitás, minden hang a helyén, a muzsikus pedig kizökkenthetetlen az adott pillanathoz passzoló lelki állapotából. “Hiszen ebben él” -- teszi hozzá a jazz-hegedűs.

A Müpa színpadán ma este fiával -- egy kétfenekű dob, meg egy doromb kíséretében -- fellépő Subramaniam nem csupán holmi folklórörző szerzet. Maga Yehudi Menuhin nevezte Paganininek. Nicolo Paganini volt az, aki a 18-19. század fordulóján az Ördög hegedűseként, először emelte az ála alá a törékeny hangszert, és vonóját nem függőlegesen helyezte a lábazatra, hanem álla alá fogva megdöntötte, hovatovább kísérőből szólistává tette a formáját tekintve női hajlatokat imitáló hangszert.

Az indiai mester játéka kristálytiszta. Ebben a mérvadó szaklapok -- The Guardian, The New Yorker, La Panorama, Süddeutsche Zeitung. Le Figaro, The Rolling Stones -- egytől egyig megegyeznek. Tóth magyarra fordításában, a Doktor a dialógusok mestere. Párbeszédet folytat, felelgetős, incselkedős, bölcselkedős módon, így ahogy akinek füle van, megérezheti, ha fel nem is mérheti a szubkontinens évezredes, de élő hagyományát.