Egy amerikai hölgy, a francia származású Marcia Martha Fuqua, beletúrt a bolhapiacon egy papírdobozba, és talált benne két érdekes és egy érdektelen holmit. A baba tetszett neki, azt gondolta, hogy biztos akad majd egy-egy népművészet rajongó és gyűjtő, aki valamivel több pénzt ad érte, mint amennyit elkölt rá.

A műanyag tehén figura is megtetszett neki, jól mutat majd a nagyszobában.

Ami az apró festményt illeti – úgy 14x23 centi – szép volt ugyan, tarka, erős színekkel, de inkább a képkeret tűnt értékesnek. Úgyhogy az egész dobozért fizetett 7 dollárt, majd távozott a nyugat-viginiai piacról.

AFP / Paul J. Richards

Tavaly kiderült, hogy a haszna akár 3000%-ot is meghaladhatja, amennyiben a Potomac műkincs kereskedőház jól becsülte az értéket 22 ezer dollárra. A festmény ugyanis egy eredeti Pierre-Auguste Renoir.

Akad olyan becslés is, amely 80-100 ezer dollárra becsüli az értékét, ez már akár 14280%-os haszon is lehetne. Forintban akár 23 milliót is kereshetne Fuqua.

Mesétől a krimiig

De csak kereshetne. A történetet a világ először szenzációként fogadta, a BBC-től a Washington Postig mindenki egy csodálatos szerencséről közölt cikkeket. Ekkor a még névtelenséget kérő szerencsés megtalálót Renoir Lányként emlegették. Ahogy a festmény egyre híresebbé vált és a Potomac is közeledett az árverés felé, egyre több részlet és újabb kérdés merült fel. Mindez végül ahhoz vezetett, hogy a Potomac 2012 szeptemberében lemondta az árverést.

Miért is? Azért, mert a festmény minden bizonnyal lopott, így az aukciós ház nem adhatja el addig, amíg a jogos tulajdonos személye ki nem derül és nem dönt a sorsáról.

A Renoir-festmény címe A Szajna partján, és a festő még egy vonzó hölgy, Alphonsine Fournaise Papillon társaságában festette. Alphonsine megjelenik a képen, modellt ült a zsebkendőnyi műremekhez.

Renoir hősnője már Madame Papillonként 5000 frankért adta el a képet 1925-ben a Bernheim-Jeune kereskedőháznak, akik 1926-ban újra továbbadták Herbert L. May amerikai ügyvédnek, aki New York, Genf és otthona, Pittsburg között ingázott.

Herbert felesége, Saidie May a Baltimore Művészeti Múzeum fő patrónusaként 1951-ben 300 ezer dollár értékben adott támogatást és műtárgyakat, nevét azóta is viseli az intézmény egyik szárnya. Azonban a nagy adományozás előtt másfél évtizeddel ajándékozta oda a Renoirt, ami a jelenlegi nyomozás idején lett csak ismert a Múzeum vezetői számára. Kerekre nyílt a szemük, ugyanis ismeretük szerint a Saidie May kollekción belül soha nem bukkant fel az alkotás. A saját levéltárból azonban előkerült Saidie May levele, ami megerősítette az 1937-es donációt, ráadásul tavaly ősszel egy Baltimore-i rendőrségi jelentés is napvilágot látott, amely azt írja, hogy 1951. november 16-ról 17-re virradó éjjelen ellopták a francia művész festményét.

Hogy a bűntény és a 2010-es bolhapiaci vásárlást milyen útvonal köti össze, rejtélyes. És gyanús. Az FBI bekapcsolódott a nyomozásba, és bírósági utasításra pedig Fuqua kénytelen volt megadni nevét nyilvános dokumentumokban is.

Fuqua az FBI-hoz intézett levelében saját tulajdonának tekinti a Renoirt, és hangsúlyozza, hogy nincs művészettörténeti képzettsége. Ő maga tornatanár, de dolgozott kaszinóban is blackjack osztóként, és autósiskolában is oktatott.

Édesanyja azonban maga is festő, és ez még csak a legkevésbé feltűnő az életrajzában. A 84 éves Fuqua asszony éppen Baltimore-ban végzett főiskolát, vagyis a lopás városában, 1952-ben szerzett oklevelet, egy évvel a bűntény és Sadie May halála után. Majd mesterkurzuson diplomázott egy Maryland-i egyetemen, tézisét éppen Renoir-ból írta. Ezután saját stúdiót nyitott, ahol gyerekeket és felnőtteket is oktatott szépművészetre, itt lánya, az eltűnt festmény történetének főszereplője segédkezett sokáig.

Marcia azt állítja, hogy miután 2010-ben megvette a 7 dolláros dobozt, két évig rá sem nézett a Renoirra. Hogy miért vette elő 2012 nyarán, arról nem szól, csak annyit mond, hogy művész édesanyja javaslatára jelentkezett be a Potomac-hez, hogy szakértői véleményt kérjen.

Az épületbe a világos szemeteszsákba hanyagul becsomagolt Renoirral lépett be, hogy Anne Norton Craner szakértővel beszéljen. Cranernek már első pillantásra gyanús volt a festmény, felismerte a francia mesterember ecsetvonásait és színvilágát, majd egy 1951-es, tehát a titokzatos eltűnés évében készült fekete-fehér reprofotóval összevetette. Kétség sem fért hozzá, eredeti az alkotás.

Kié a festmény?

Ahogy a festmény múltjából újabb és újabb epizódokat ismertek meg az érintettek, egyre többen hívták az aukciós házat a világ minden pontjáról: vajon érdemes az Egyesült Államokba utazniuk? Végül beigazolódott a gyanú, az árverés elmaradt.

Marcia Fuqua mellett két jelentkező van még, aki tulajdonjogot hirdet. Az egyik a Baltimore Művészeti Múzeum, hiszen annak idején Sadie May ennek az intézménynek adta a Renoirt.

A másik az a biztosító társaság lehet, amelyik lopás ellen vállalt garanciát még a század derekán. Christopher A. Marinello, egy londoni székhelyű, világszerte eltűnt műtárgyak adatbázisát ápoló intézmény képviselője arra emlékezteti a résztvevőket, hogy a 20. század közepén élt még egy igen speciális biztosítás kötési eljárás. E metódus szerint, akárcsak a jelen esetben, ha egy biztosító garanciát vállal lopásra, s annak bekövetkezte után fizet is, majd előkerül az eltűnt műtárgy, akkor az ő tulajdonába kerül a biztosított tárgy. (Ugyanennél az intézetnél ellenőrizte a Potomac, hogy valóban az 1925-ben vándorútra kelt festményről van szó.)

Mivel 2500 dollár kártérítést kapott a Baltimore Múzeum, ezért akár Marinello elmélete is valóra válhat.

Hogy megtérítik-e a Marcia Fuqua-nak a Harper bolhapiacon elköltött 7 dollárját, illetve ennek a műanyag tehén és a baba árával csökkentett részét, egyelőre nem tudni.