"A színházból egy elit, jólfésült pincsikutya lett" – interjú Ónodi Eszterrel
Erkölcsileg nehéz ma színészként túlélni Magyarországon, a politika jelenléte pedig katasztrofális a kultúrában, Ónodi Eszter mégis hatalmas szerencsének tartja, hogy egy folyamatos gyerekkorban lubickolva ezen a pályán lehet. Elmúlt negyvenéves, de most is jó idő alatt futja le a tíz kilométert, és még mindig hullanak az ölébe a díjak. Legutóbb Monte Carlóban kapta meg a legjobb színésznőnek járó Arany Nimfát. Interjú.
Édesanyja statikus tervezőmérnökként, édesapja pedig villamosmérnökként végzett, a klasszikus polgári értékrendet követve ezért minden erejükkel próbálták lebeszélni a lányukat arról, hogy színésznő legyen. A "romantikus hóbortból" mégis egy sikeres karrier bomlott ki.
Ónodi Eszter azóta a család kakukktojásaként számtalan más elismerés mellett megkapta a Jászai Mari-díjat, a Filmkritikusok és a Színikritikusok díját is, legutóbb pedig azzal került reflektorfénybe, hogy őt választották a legjobb női főszereplőnek a Monte-carlói Arany Nimfa televíziós fesztiválon. Folyamatosan játszik, ősszel iskolába megy a kisfia, a magyar filmipar többéves pangása után pedig újra forgat.
Begördül a biciklijével a Színművészeti elé, ott lesz táncpróbája. Belepasszol a belváros nyüzsgő, kozmopolita hangulatába, amit úgy bír. A telefonja folyamatosan csörög, ő pedig kamaszlányos, mégis határozott igyekezettel próbálja uralni a káoszt. A színházat egy folyamatos gyerekkorként éli meg, nem véletlenül fogadják körülötte az emberek hitetlenkedve, hogy elmúlt negyven.
Sokk az ELTE-n
A színházhoz és a játékhoz vezető út azonban nem volt klasszikus. "Nagy vargabetűvel jutottam el a színházig, még csak diákszínjátszókörbe sem jártam, sokáig csak otthon és a barátnőimmel játszottunk színházat."
Bölcsészként kezdte az egyetemi éveit az ELTE angol-magyar szakán, de később mégis rájött, hogy neki nem ez kell. "Óriási csalódás volt nekem abban az időben a magyar szak. A lexikális tudáson kívül senkit nem érdekelt, hogy egy diák mit gondol. Egyszer egy héten át reggel nyolctól zárásig ott voltam a Széchenyi Könyvtárban, kockára ültem a seggem, és kifolytak a szemeim, a végén pedig írtam egy kettes ZH-t, miközben az évfolyamátlag 2,8 volt. Iszonyatos nagy alázás volt."
Ónodi épp ezért a magyar szakon csak egy évet töltött el, de még így is hosszú ideig "annak a kínját nyögte", hogy bölcsészként próbált hozzáfogni a színdarabokhoz. "Ezt le kellett bontanom magamban, így ma már sokkal egészségesebb szemmel olvasok el egy művet."
Sehol másutt nem lenne olyan…
21 évesen aztán, második nekifutásra sikerült a kiugrás, és felvették a Színművészetire, ahol már harmadéven szerepet kapott a Katona József Színházban. Azóta is ott játszik, de azt mondja, olyan friss a színház szellemisége, hogy nem unja. "Itt mindig történik valami, ha pedig megrekedek, rögtön jelzem. A kommunikációban hiszek. Kétszer is hívtak máshova, de végül mindig meg tudtak róla győzni, hogy az a hely sosem lenne olyan, mint a Katona."
A kiégés veszélye sem fenyegeti, ahogy fogalmaz: "még mindig nagyon komoly örömet okoz a játék, és minden munkának úgy tudok nekilátni, hogy a nulláról kezdem el, és nem érzem úgy, hogy megszokásból menne. A takarásban állva sokszor gondolok arra, hogy milyen fantasztikus dolog, hogy ezzel keresem a kenyeremet."
Attól sem fél, hogy az öregedéssel egyszer új szerepekbe kényszerül majd. "Amikor még sokkal klasszikusabb alapokon nyugodott a színészet, valóban volt egy váltókor, de ma már nem feltétlenül kor szerint vannak leosztva a szerepek. Sokkal átjárhatóbb lett ez az egész. Remélem, ez így is marad."
Nemesebb anyag
A színház mellett mindig ott volt a film, sőt, Ónodit inkább ismerjük a vászonról, mint a színpadról, amit nem bán. "Inkább onnan ismerjenek, mint arról, hogy tilosban parkoltam." Először a Meseautóval, később pedig a Valami Amerikával jutott el a legszélesebb közönséghez, s bár a pályáját végignézve belátja, hogy több sikert ért el a filmszerepeivel, sosem adná fel a színházat.
"A színház sokkal nemesebb anyag. Technikailag olyan kihívások elé állítja az embert, amire egy forgatókönyvben ritkán van példa. Soha nem tudnám, és nem is akarnám feladni a színházat a film miatt, mert olyan szinten tartja karban az ember színészetét, tehetségét és kreativitását, hogy ha én csak arra várnék, hogy filmforgatókönyvek érkezzenek be hozzám, akkor mindez nagyon hamar elsatnyulna."
Nem beszélve arról, hogy az elmúlt három évben, ha nincs színház, akkor – ahogy fogalmaz – rendesen az éhkopp szélére került volna, hiszen a filmgyártás nem működött Magyarországon. Most több másik felkérést visszautasítva Fazekes Csaba zenés-táncos filmjében, a Swingben tér vissza a film világába Csákányi Eszterrel és Törőcsik Franciskával alakítva lánytriót. A Kozsó típusú idős menedzser szerepében Törőcsik Marit láthatjuk, Kulka János pedig egy transzvesztitabár táncos truppjának vezetőjeként bukkan fel.
A botrány a lényeg
Két évvel ezelőtt a színésznő azt nyilatkozta a Magyar Narancsnak, hogy nem volt még olyan színházi szerepe, amiért utcát neveztek volna el róla, most viszont ennél is tovább megy, amikor azt mondja: nem is lesz már soha olyan fajsúlyú a színház, mint amilyen húsz-harminc évvel ezelőtt volt. "Sokkal több az előadás, a színház és a színész is. Nagy közhely a televízió térnyerésével jönni, de tény, hogy mellette a színházból egy elit, jólfésült pincsikutya lett. Gourmet édesség az emberek életében."
Ónodi szerint be kell látni, hogy egy színész ma már elsősorban nem az alakításaival, hanem a botrányaival kerül a középpontba. Az ő Monte Carló-i sikere esetében például szerinte leginkább annak volt hírértéke, hogy egy magyar színésznőt egy platformra lehetett helyezni Albert herceggel, miközben az, hogy mit díjaztak az alakításában, vagy hogy hányan látták Deák Kriszta Aglaja című filmjét, huszadrangúnak számított.
Részben e miatt a mentalitás miatt véli úgy, hogy erkölcsileg nehéz ma túlélni színészként Magyarországon, amihez hozzátesz a kultúrafinanszírozás és a politika túlzott szerepvállalása. "Nehéz lenyelni azt a békát, hogy a kultúra terén mit enged meg magának a világ. Nem tudom, hogy miközben vannak hozzáértő szakemberek, miért kell ez a fajta felső irányítás és kézi vezérlés."
Ki kell mondani
Ónodi korábban szerepelt a Nemzeti Színházban vendégművészként, és Vidnyánszky Attilával is dolgozott együtt. Mindkét munkájáról kellemes emlékeket őriz, de az igazgatóváltásról és a körülötte kialakult hangulatról megvan a személyes véleménye. "Sajnálom, hogy egy színház ilyen okokból lett a közbeszéd tárgya, és hogy nem azért beszélünk a Mephistóról, mert valóban egy kiváló előadás, hanem mert mindenki az igazgatóváltás nemtelenségét látja benne."
"Rettenetesen sajnálom, hogy ennek a műhelynek ilyen körülmények között kellett feloszlania. Hogy nem művészi okokból, hanem – ki kell mondani – politikai okokból esett szét a társulat. Tragikusnak tartom, hogy emberek azért hagynak el egy színházat, mert a politika ilyen szinten beleszól a kultúrába."
A színésznő azt tapasztalja, hogy a Katonában is egyre nagyobb a közönségben az igény arra, hogy olvasson a sorok között, és reagáljon a közéleti kiszólásokra. "A Virágos Magyarország című előadásunk alatt elképesztően lehet érezni azt a fajta nézői attitűdöt, hogy rögtön párhuzamot vonnak a mindennapjaink és a színpadon látottak között. Nyílt színi tapsok vannak bizonyos szófordulatoknál, gyorsan asszociálnak az elmúlt évek aktuálpolitikai helyzeteire, és ezt nagyon hevesen teszik. Szimpátiatüntetés van egy-egy előadásunkon, ezáltal pedig a darab túlmutat a saját jelentőségén. A nézőkben munkálkodik valami fajta közlésvágy, reagálni akarnak a külvilágra, a színház pedig újra szelep lett."
Az igazán nagy vállalás
Amellett, hogy Ónodi helyt áll a színpadon, neveli hétéves kisfiát is, aki ősszel megy iskolába. Elmegy érte az óvodába, elviszi úszni, vagy a zeneiskolába – vagyis a karrier és a család némi logisztikával egyben tartható. "Még nem merek belegondolni, hogy fogok reggelente 7:50-kor ezzel a kisgyermekkel az iskola kapuján bekopogni, de biztosan lesz majd valahogy."
Amikor pedig van egy kis ideje magára, elmegy kocogni – az kiüríti a fejét, vagy pasziánszozik a gépén. Az igazán nagy vállalása viszont idén nyáron az, hogy elolvassa a Háború és Békét. Az, hogy elmúlt negyven, nem foglalkoztatja igazán, letudta annyival, hogy vett egy olvasószemüveget.
"Mindig lefutom a 10 kilométeres távomat a Balatonon, és minden évben lemérem az első futásnál az időmet, de még formában vagyok. Nem is vagyok annyira ráparázva erre a kérdésre, és azt sem zárom ki, hogy lesz még egy gyerekem."
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
