Mit jelent az, hogy bátraké a boldogság?

Theodore Roosevelt amerikai elnök Állampolgárság egy köztársaságban (Citizenship in a Republic) című 1910-es beszédéből való. Ez a részlet tette híressé a beszédet: "Nem a bíráló az, aki számít, nem az ember, aki rámutat arra, hogyan bukik el az erős, vagy hogy a jótevő hogyan tehetett volna még jobbat. Az érdem az emberé, aki valójában a küzdőtéren áll, akinek az arcát elcsúfítja a por, a vér és a verejték, aki elszántan küzd, aki hibázik, aki újra és újra elbukik. Mert nincs törekvés tévedés és hiba nélkül, de az, aki valójában küzd a jóért, aki mérhetetlenül lelkes és elkötelezett, aki a jó ügy érdekében vízre száll; aki a legjobb esetben végül elnyeri a jutalmát és győzedelmeskedik, és aki a legrosszabb esetben, ha elbukik, ő is legalább emelt fővel teszi, hiszen a bátraké a boldogság".

Mikor először olvastam ezt az idézetet, azt gondoltam, ez a sebezhetőség. Minden, amit az utóbbi több mint egy évtizednyi kutatásom során megtanultam a sebezhetőségről, pontosan ugyanezt az üzenetet hordozta. A sebezhetőség nem a győzelem vagy a kudarc ismerete, hanem annak megértése, hogy mindkettőre szükség van. A sebezhetőség nem gyengeség. A bizonytalanság, a kockázat, az érzelmi kiszolgáltatottság, melyekkel minden nap szembesülünk, nem választható. Az egyetlen kérdés, amiben mi dönthetünk, hogy részt veszünk-e benne. Hajlandók vagyunk-e elmerülni a sebezhetőségünkben, amely meghatározza bátorságunk mértékét.

Valóban olyan világban élünk, ahol soha semmi sem elég?

Mi a következménye az állandó hiányérzetnek?

A hiányérzet abban a kultúrában növekszik, ahol mindenki túlzottan is tudatában van annak, hogy mit nélkülöz. A biztonság, a szeretet, a pénz korlátozottan elérhetők vagy hiánycikkek. Túlságosan sok időt töltünk azzal, hogy kiszámoljuk, mennyi mindenünk van, mennyi mindent akarunk, mennyi mindene van másnak és ő mennyi mindent akar. Egy nélkülöző kultúra legnagyobb hiányossága a hajlandóság a saját sebezhetőségünk elismerésére, és a képesség, hogy érdemesnek tartjuk magunkat egyesülésre a világgal. Miután az utóbbi 12 évben végignéztem, ahogyan ez a hiányérzethullám átgázol a családjainkon, szervezeteinken és közösségeinken, azt mondanám, egy dologban megegyezünk: elegünk van abból, hogy félelemben éljünk. Mind bátrak szeretnénk lenni. Ahhoz hogy átformáljuk a hiányérzetünket, bátraknak kell lennünk, el kell sajátítanunk az érdemesség érzését és a céltudatosságot, újra kell egyesülnünk.

Brené Brown

 Milyen arcai vannak a sebezhetőségnek?

 Védtelen és bizonytalan állapotként, érzelmi kockázatként határozom meg a sebezhetőséget. Magja lehet olyan bonyolult érzelmeknek, mint a félelem, a gyász és a csalódottság, de éppúgy a szülőhelye a szerelemnek, a valakihez tartozás érzésének, az örömnek és a kreativitásnak is. Mikor lezárjuk magunkat, hogy sebezhetetlenekké váljunk, elhatároljuk magunkat azoktól az élményektől, amelyek értelmet adnak az életünknek.

 Mi a titka a sebezhetőség leküzdésének?

 A bátorság. Hogy képesek legyünk levenni a páncélt, lerakni a fegyvereket, amelyeket arra használtunk, hogy távol tartsuk az embereket. Gyermekként különböző módokat találtunk, hogyan védjük meg magunkat attól, hogy bántsanak, hogy jelentéktelennek érezzük magunkat vagy csalódjunk. Páncélba bújtunk, a gondolatainkat, érzelmeinket és viselkedésünket fegyverként használtuk, és megtanultunk elrejtőzni, még inkább eltűnni. Most pedig felnőttként ráeszmélünk: ahhoz, hogy olyan emberek legyünk, amilyenek mindig is szerettünk volna, újra sebezhetővé kell válnunk. Le kell vennünk a páncélt, le kell tennünk a fegyvert, meg kell mutatnunk magunkat, és hagynunk kell, hogy lássanak. Új könyvemben beszélek a fegyvertárba jutásról és a védőpáncél azonosításáról, illetve mutatok néhány módszert a sebezhetőség leküzdéséhez.

Melyik a kedvenc története, amely bebizonyítja, hogy bátraké a boldogság?

 Minden nap hallok és látok példát rá. Néha az emberek azt gondolják, bátornak lenni annyit jelent, hogy kiugranak egy repülőből vagy felmásznak egy hegyre. Bátornak lenni azonban jóval több ennél: a sebezhetőség gyakorlása. Amikor a szülői értekezleten felteszel egy kemény kérdést, vagy amikor megosztod az újító (bár látszólag furcsa) ötletedet a munkahelyeden. A határok felállítása vagy a segítségkérés. Ha meg szeretnénk változtatni az életünket, a családunkat, a közösségünket, szükségünk van jó nagy adag hétköznapi bátorságra.

A cikk eredetileg a HVG Pszichológiában jelent meg augusztusban.