A 86-ik évét tavasszal betöltött, mexikóvárosi házában élő Márquez betegsége miatt ma már nem tartozik az aktív alkotók közé, bár erről gyakran jelennek meg ellentmondásos hírek. Nálunk az 1955-ben írt első regényétől, a Söpredéktől, a 2004-ben kiadott Bánatos kurváim emlékezetéig minden jelentős műve megjelent. A mágikus realizmus atyjaként emlegetett mester 1957 augusztusában, egy 18 főből álló megfigyelő csoporttal jutott el hazánkba. Erre a látogatásra a moszkvai Világifjúsági Találkozó után került sor. Állítólag szovjet nyomásra engedett az akkori magyar kormány, hogy az 1956-os események után elzárt országba bejuthasson az első külföldi „ellenőrző csoport”.

Gabo (a Nobel-díjas népszerű beceneve), mielőtt Moszkvából hazánkba érkezett, ellátogatott az NDK-ba, Csehszlovákiába és Lengyelországba is. Élményeiről, kritikus benyomásairól Magyarországon jártam címmel a venezuelai Momento nevű lapban jelent meg írása, majd a bogotai Cromosban egy nagyobb lélegzetű cikksorozata, az Utazás a szocialista országokban – 90 nap a Vasfüggöny mögött, mindkettő az utazás évében. Cikkeiben a még ismeretlen 29 éves író, viszont jó tollú zsurnaliszta, megpróbált saját reális képet festeni az 1956-os forradalom utáni állapotokról, bár ebben az őt fogadó Kádár-rendszer természetesen igyekezett kicsit torzított (rózsaszín) képet bemutatni.

FNPI

A csoportot népes magyar kísérők fogadták, illetve istápolták, gondosan igyekezve elzárni őket a budapesti emberektől. A tolmácsnak kikiáltott kísérőkről hamarosan kiderült, többségük egyetlen nyelvet sem beszél és pisztolyt visel az öltönyzakója alatt. A találékony Gabo igyekezete, hogy megszabaduljon „fogva tartóitól”, sikerrel járt. Villamosra ült és bebarangolta a pesti utcákat, megdöbbenve tapasztalta az épületeken a pusztítás nyomait, látta a szomorú arcú embereket, akik hosszú sorban állnak az alapvető élelmiszerekért és a lottóért. Felfedezte az utcákon a propaganda feliratokat, s a nyilvános vécékben a hatalom elleni falfirkákat: „Kádár a nép gyilkosa”, „Kádár az áruló” és hasonlókat. 

Egy alkalommal az éjszakai életről is benyomásokat szerzett, megismerkedett egy ötforintos alkalmi prostituálttal, a csinos Tardos Natáliával. Szinte elragadtatta Márquezt, amit elmesélt az életéről az egyébként filológia szakos egyetemista lány, aki szemérmetlenség nélkül beszélt erotikus tapasztalatiról. Úgy tűnt az írónak, hogy Natália elmondása sok mazochizmust tartalmazott.

Gabót bemutatták Kádár Jánosnak is. Az emlékezetes augusztus 20-ai ünnepségen Kádár közelében állt a kisújszállási focipályán ácsolt tribünön. Bár megkísérli valósághűen leírni Kádárt, mégis megragadta az egyszerűsége és közvetlensége, ugyanúgy, mint a tőle idézett mondata: „Tudom, hogy nagyon kevesen szeretik az én kormányomat...”. 

FNPI

Nemrég Kolumbiában és Mexikóban megjelent az Új Latin-Amerikai Újságírásért Alapítvány (Fundación Nuevo Periodismo Iberoamericano, FNPI) támogatásával a Gabo Periodista – Gabo az újságíró című antológia, amelyet jövőre Spanyolországban és az USA-ban is kinyomtatnak, s várhatóan hozzáférhető lesz majd más nyelveken, így magyarul is. A kötet Gabo újságírói pályafutását mutatja be, és kiegészül méltató tanulmányokkal és egybegyűjtött cikkeivel, fényképeivel.

A könyvben szó esik a Nobel-díjas író és zsurnaliszta írásművészetének legfontosabb párhuzamáról, amire legnevesebb regénye a Száz év magány elismert fordítója, Székács Vera is utalt e sorok szerzőjének adott korábbi interjújában: Márquez több regényében az újságírás oknyomozó eszköztárának alkalmazásával ér el hatást. Ilyen műfaji rokonság fedezhető fel az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában és a kolumbiai kábítószer-bűnözés témáját feldolgozó, Pablo Escobarról szóló dokumentumkönyvében, az Egy emberrablás történetében is.