Ahogy arról a hírt elsőként közlő Rolling Stone magazin nyomán a hvg.hu is beszámolt, az 1942-es születésű Lou Reed (született Lewis Allan Reed) idén májusban májátültetésen esett át. A radikális orvosi beavatkozást követően a dalszerző-énekes – aki utolsó sorlemezét, a Metallicával közösen rögzített Lulu című albumot 2011-ben jelentette meg – optimistán beszélt a jövőről, „A modern medicina sikere vagyok, már alig várom, hogy visszatérhessek a színpadra, és hogy újabb dalokat írhassak”, nem is olyan régen pedig még cikket írt Kanye West új albumáról a brit Guardian zenerovatába. Itt és most megkíséreljük a lehetetlent, és öt dalt kiemelve emlékezünk arra a pályafutásra, mely az elmúlt évtizedek majd mindegyik izgalmas zenei irányzatára és előadójára hatással volt.

Velvet Underground: Sunday Morning

Reed 22 éves korában dalszerzőként próbálkozott a Pickwick Records nevű lemezkiadónál – ebben az időszakban ismerkedett meg a wales-i John Cale-lel, aki zenei tanulmányokat folytatott New York-ban és az avantgarde zeneszerzővel, La Monte Younge-gal zenélt. A két zenészhez – akik aztán együtt is laktak a Lower East Side-on – csatlakozott Sterling Morrison gitáros és Maureen Tucker dobos, és megalakult a Velvet Underground. Az együttesre felfigyelt a pop-art művész, a New York-i underground nem hivatalos uralkodója, Andy Warhol, aki beépítette a négyest Exploding Plastic Inevitable című műsorába, később pedig – bár Reed nem lelkesedett az ötletért – azt is elérte, hogy a zenekar soraiba fogadja a német modell-énekesnőt, Nicót. A zenekar első nagylemeze a The Velvet Underground & Nico 1967 márciusában jelent meg, s bár kommerciális sikert egyáltalán nem aratott, a könnyűzene-történet egyik legnagyobb hatású albuma. Ha nem lett volna, másképp nézne ki a rock and roll története.

Lou Reed: Walk On The Wild Side

Reed 1970 augusztusában lépett ki a Velvet Undergroundból (melyet alkotótársa, John Cale az örök harag ígéretével, már korábban elhagyott). Egy időre apja könyvelőcégénél vállalt állást gépíróként, ám egy évvel később az RCA lemezkiadóval kötött szerződést. Első, cím nélküli nagylemeze nem kavart különösebb hullámokat – nem úgy, mint a második Lou Reed-album, a Transformer (melyről, nem véletlenül, sokan úgy gondolják, ez az első Lou Reed-szólólemez). Az 1972 decemberében megjelent, emlékezetes dalokkal teli lemezt az éppen a Ziggy Stardust-periódusban pörgő David Bowie és gitárosa, Mick Ronson producerelte, nem is véletlen, hogy az album, mely a glam-rock jegyeit viseli magán, Angliában és Európában különösen nagy sikert aratott. A lemez, és a teljes Lou Reed-életmű, talán legfontosabb dala a New York-i félvilágot költői módon megéneklő Walk On The Wild Side.

Lou Reed: Caroline Says II.

Reed életművének újabb csúcsa az 1973-as Berlin, közvetlenül a glamúros, csiricsáré Transformer után. A Berlin egy sötét, szomorú és reménytelen (közben pedig furán felemelő) konceptalbum egy drogos szerelmespárról, erőszakkal, prostitúcióval és öngyilkossággal. A lemez, ami a produkciós kezelést illeti, némileg kilóg a Lou Reed-életműből, hiszen neves stúdiózenészek dolgoztak rajta, s a dalok néhol komoly nagyzenekari öntetet kaptak – a producer az a Bob Ezrin volt, aki korábban és később Alice Cooperrel, majd többek közt a Kiss-szel, a Pink Floyddal és Peter Gabriellel is dolgozott. Reed és Ezrin színpadi változatot is terveztek az albumhoz, ám ez a terv nem jött össze – Reed aztán 2007-ben turnéra vitte a teljes lemezanyagot, közel eredeti elképzeléseihez, 30 tagú szimfonikus zenekarral és 12 tagú kórussal. A koncertanyag 2008-ban jelent meg Lou Reed’s Berlin címmel.

Lou Reed: Romeo Had Juliette

A dalszerző-énekes, aki a hetvenes éveket többé-kevésbé bombaformában zenélte végig, a nyolcvanas évekre kissé elszürkült és eltévedt (az 1982-es The Blue Mask című lemeztől eltekintve unalmas vagy tévesen modernkedő albumokat készített), ám az évtizedet egy lebilincselő remekművel, az 1989-es New York című nagylemezzel zárta le. A karcos hangzású album, melynek szövegei a közélet, a nagyvárosi tájleírás és a legszemélyesebb személyesség határán egyensúlyoznak zseniálisan (s melyet, ahogy arra Lou Reed a lemezborítóban felszólítja a hallgatót, egy menetben kell meghallgatni, „mintha egy könyv vagy egy film volna”), Lou Reed pályafutásának egyik legjobb alkotása, egyesek szerint még annál is jobb: a legjobb Lou Reed-lemez. Nagylátószögű New York-tájkép, óda a városhoz, visszatérés a gyökerekhez – kinek mi tetszik.

Lou Reed & John Cale: Work

Warhol, a Velvets és Lou Reed szeretve gyűlölt, gyűlölve szeretett mentora 1987-ben hunyt el. Emléke arra indította a két, egymást ugyancsak imádva utáló zenészpartnert, Reedet és a korábbi évtizedekben ugyancsak fontos szólókarriert befutott John Cale-t, hogy közös nagylemezzel állítsanak emléket egykori pártfogójuknak, aki Drella becenevét – mely a Cinderella (Hamupipőke) és a Dracula szavak keresztezéséből jött össze – egykori rajongóitól, udvartartásától kapta. Reed és Cale Warhol temetésén, 1987. április 1-én találkoztak hosszú évek után először. A közel kész dalciklust 1989 januárjában mutatták be egy brooklyni templomban, majd még közel egy évig dolgoztak az anyagon, melyet egy közönség nélküli koncerten filmre is vettek. Ez a lemez volt a két zenész első közös munkája az 1968-as White Light/White Heat című Velvet Underground-album óta, egyben a feloldása Cale egykori fogadalmának, miszerint soha többé nem dolgozik Lou Reeddel. S az első lépés a Velvet Underground 1993-as újraturnéja felé.