Mielőtt visszatekintenénk az elmúlt nagyjából két évtized válogatott Oscar-nyertes dalaira, vegyük át még egyszer az idei jelöltlistát. Nyerhet Pharrel Williams vadonatúj szuperslágere, a Happy – melyet a Gru 2-ben hallhattunk –, a Let It Go a Jégvarázs című moziból (az előadó Idina Menzel), a Spike Jonze-féle A nő számára írt The Moon Song, melyet a New York-i art-pop egyik emblematikus előadója, a Yeah Yeah Yeahs énekesnője, Karen O énekel, s a csúcsra érhet a U2 dala, a Mandela: Long Walk to Freedom című filmben hallható Ordinary Love. (Olvasóinkat korábban megkérdeztük, szerintük melyik fog nyerni, a válaszolók 32 százaléka a U2-ra voksolt.)

Most pedig, nézzük: öt emblematikus Oscar-győztes dal, a kilencvenes évek eleje óta. Mindegyiket jól ismerjük, még azt is, amelyiket nem.

Adele – Skyfall

Adele az elmúlt évek – mitöbb: lassan minden idők – egyik legnagyobb sztárénekesnője, mindkét sorlemeze, a 19 és 21 is elképesztően hosszú ideig trónolt a listák élén, az utóbbi ráadásul több eladási rekordot döntött az Atlanti-óceán mindkét oldalán. Nyilvánvaló választásnak tűnt, hogy ő énekelje el a legutóbbi (2012-es) James Bond-mozi betétdalát. Nem csak hozta a kötelezőt, hanem a klasszikus Bond-szongokra hajazó nagyívű szerzeménnyel igazi slágert kerekített.

 Markéta Irglová és Glen Hansard – Falling Slowly

Mindenféle cikizés nélkül, ez a dal a cukiság manifesztációja. Az Egyszer című 2006-os film egy ír utcazenész fiú és kivándorló (a forgatás idején 18 éves) cseh lány barátságát, majd szerelmét énekli meg – a poén, hogy valóban két együtt dolgozó zenészről van szó, akik valóban összejöttek a film forgatása után. Azóta már nincsenek együtt – Irglová Izlandon él –, de a dal ugyanaz maradt. Érdekesség, hogy a páros tagjai mint figurák, még A Simpson családban is felbukkantak.

 Eminem – Lose Yourself

Eminem saját életét, karrierje kezdetét, sőt: a kezdet előtti kínjait és keserveit foglalta keretbe a 2002-es 8 Mile című mozival. A film egy fehér fiú története, aki szeretne betörni az afro-amerikaiak által dominált rapbizniszbe, a cím pedig szimbólum: a detroiti 8 Mile Road választja el az amerikai metropolisz lepattant belvárosát és a felső-középosztály által lakott kertvárosi részeket. A film akár lyukra is futhatott volna, de nem: nagy kritikai- és közönségsikert aratott.

 Celine Dion – My Heart Will Go On

Elképesztően megindító vagy elképesztően nyálas – kinek-kinek ízlése szerint; az azonban egészen biztos, hogy minden idők egyik legsikeresebb mozija a legendás hajóóriás katasztrófáját feldolgozó 1997-es blockbuster, Leonardo Di Caprio és Kate Winslet emlékezetes alakításával. A dal érdekessége, hogy eredetileg egy instrumentális motívumnak indult, James Cameron rendező nem is szeretett volna klasszikus filmbetétdalt, mi több: Celine Dion nem szerette volna elénekelni a közben elkészült szerzeményt. Diont végül férje és menedzsere, René Angélil beszélte rá, hogy vegye fel a szerzeményt, időközben pedig Cameront is bólintott, bár félt, hogy a dal kommersz irányba befolyásolja a film megítélését (igen, ez történt).

 Bruce Springsteen – Streets Of Philadelphia

A Philadelphia és Bruce Springsteen – hát persze, ez egy teljesen nyilvánvaló párosítás. A szorongató társadalmi kérdést (HIV-fertőzés) tárgyaló amerikai mozi érzelmes, de nem csöpögős betétdalát nem is énekelhetné más mint az amerikai társadalom egy legavatottabb krónikása, Bruce Springsteen, akiről ezen az oldalon mér leírtuk, hogy "a gyakori hazai közvélekedéssel szemben nem a kamionosok és a benzinkutasok védőszentje, hanem (...) stílusok felett álló 'népfrontos' (...) popművész". Az 1994-es szám elkészítésére maga a rendező, Jonathan Demme kérte fel Springsteent, aki gyakorlatilag maga játszotta fel az egész szerzeményt, mely érdekes módon nagyobb sikert aratott Európában, mint az Egyesült Államokban.