hvg.hu: Napjaink egyik legmeghatározóbb és talán leghíresebb zeneszerzőjeként él a köztudatban. Milyen felelőséggel jár egy ilyen státusz?

Philip Glass: Ezek nagyon szép címek, amiknek a súlya szerencsére nem nyomja a vállam. Egyszerűen sosem gondolok rá, így ez a felelősség – ha létezik is egyáltalán – rendkívül korlátozott. Az igazat megvallva, még most is inkább szeretek magamra úgy gondolni, mint fiatal zeneszerzőre, aki még bőven a szárnyait próbálgatja. Ezt általában persze megmosolyogják, pedig komolyan így érzek.

Stiller Ákos

Tizenöt éves korom óta írok zenét, de ezt nálunk, Amerikában valahogy már akkor sem támogattuk és most sem támogatjuk eléggé: huszonkét évesen ugyanúgy rendes állásom volt, mint bárki másnak és csak a munkaidő végeztével volt alkalmam leülni a zongorához. Tehát elég sokáig zenéltem úgy, hogy gyakorlatilag egy fillért sem kerestem vele. Rengetegen ismertek engem, mondhatni híres voltam, de pénzem soha nem volt. Ironikus, főleg, hogy mióta csak zeneiparról beszélünk, mindenki azzal törtet, abba kapaszkodik, hogy híres és gazdag szeretne lenni.

Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy a kettő csak ritkán érkezik egyszerre. A hírnév akár meg is késhet, sőt sokszor az sem érdekli, életben vagy-e még, mikor befut. Gondoljunk csak bele, a ma leginkább érdemes festőknek titulált művészek között nem egy akad, akinek életében egyetlenegy képét sem akarták megvenni. Egyet sem. Én ehhez képest szerencsésnek mondhatom magam. Ám ez nem változtat azon, hogy a hírnév ingoványos terep, amin talán jobb nem is töprengeni.

hvg.hu: A Metamorphosis valódi klasszikus lett a komolyzenei körökben, mindeközben például a Koyaanisquatsi által sokkal inkább fúziós művészként mutatkozik be, de ugyanúgy felhozhatnánk bármely filmzenéjét vagy operáját is. Mennyiben tekint magára progresszív zeneszerzőként?

P.G.: Egy zeneszerző nem lehet progresszív, nem is képes rá. Elvégre a szöveggel, a képpel, a mozgással együtt dolgozva a zene a negyedik alkotói főelem. Az alkotás pedig épp a közérthetőségről szól, hiszen a folyamat esszenciája, hogy az ember személyben vagy szellemben, de másokkal közösen hoz létre valamit. Az én stúdióm is inkább hasonlít műhelyhez, ahol költők, filmesek, táncosok és zenészek is megfordulnak, mintsem valamiféle komponálóüreghez, amelynek a mélyén remeteként élek.

Stiller Ákos

Azt, hogy én magam progresszív lennék, nem tudnám biztosan megmondani. Fiatalabb koromban megpróbáltam tudatosan az lenni, de valahogy azokat a darabjaimat senki se akarta hallani. Most, hogy szépen megőszültem, igazából megtehetném ugyanezt, még figyelnének is rám, az már csak a sors fintora, hogy éppen nem vonz a dolog.

hvg.hu: Mennyiben számít manapság luxusnak komolyzenét tömegeknek játszani?

P.G.: Nem szeretek magas és alacsony művészetben gondolkodni. Előítéleteket táplál. Anno szerveztem egy koncertestet New Yorkban, amire rengeteg embert – a barátaimat és néhány, szinte csak hallomásból ismert művészt is – elhívtam. Ott volt egy new wave banda Manchesterből, a New Order, de például Iggy Pop is. Ő percekkel a koncert előtt odajött hozzám és közölte, hogy írt egy dalt a Mishima című filmhez készült zenémre és szeretné elénekelni. Mondtam, hogy feltétlenül. És akkor, ott, minden próba nélkül felmentünk a színpadra, én leültem a zongorához ő pedig elkezdett énekelni. Iszonyatosan erős dal volt.

Egyszóval, szerintem nem hogy egészséges, de egyenest kötelességünk megpróbálni lebontani a komoly- és könnyűzene közti falakat, összerázva egy kicsit a két végletet. Ha átlendülsz a műfaji korlátokon az épp ugyanolyan, mint mikor különböző kulturális háttérrel rendelkező, kínai, indiai vagy mondjuk ausztrál emberekkel ülsz le zenélni: rettentően inspiratív. Arról nem is beszélve, hogyha olyan emberekkel lépsz fel, akik nem tudnak kottát olvasni, az kizökkent a komfortzónádból és teljesen új, izgalmas megközelítésekhez vezet. Ezért sem szeretek kategorizálni, amit én játszom az nem komolyzene és nem könnyűzene. Manapság leginkább globalmusicnak nevezik, ez pedig, azt hiszem, kellőképp kifejező.

A nyitottság ma már korántsem akkora luxus, mint akár csak tíz évvel ezelőtt. Nemrég felléptem egy nagyon jó jazz-zongoristával, akire a YouTube-on találtam rá, amint épp az én zenémet játszotta. Egy csomó ember fenn van YouTube-on, nem kell elutaznod egy távoli ország kis klubjába, hogy halld, még a lemezét se kell megvenned, csak rákattintani. Azt hiszem, a zenetörténelem egy olyan szakászaba léptünk, mikor a színpadokon egyre gyakoribbak az ilyen jellegű találkozások.

hvg.hu: Művészként mennyire igényli a magányt?

P.G.: Mikor komponálok, mindig egyedül vagyok, senki sem lehet a szobában. Erre a magányra szükségem van, hogy nyugodtan emlékezzek és a csendemből megszülethessenek a gondolatok. Szerintem normális, hogy zeneszerzés vagy a gyakorlás során felszínre tör az introvertáltság, viszont épp csak annyira, hogy a munka végeztével legyen kedvem visszamenni az emberek közé a projektekhez, a próbákhoz, az alkotáshoz. Valahogy mindig rádöbbenek, hogy olyan nagyon egyedül lenni nem jó.

Stiller Ákos

Gyakorolni viszont muszáj. Hatalmas tévhit, hogy a kor, vagy rang felmenthet az alól, hogy megpróbáld magad tovább és tovább képezni. A Channel One-nál például volt egy kilencvenkét éves zongorista, aki az adások előtt mindig a stúdióban gyakorolt. Egyszer megkérdezték tőle, hogy Maestro, maga még mindig gyakorol? Mire ő azt válaszolta, "igen és egyre jobb vagyok".

hvg.hu: Önnek melyik a kedvenc Philip Glass-műve?

P.G.: Nehéz megmondani. Most talán az 1979-es operámat, a Satyagrahát érzem a legközelebb magamhoz, de nagyon szeretem a második és kilencedik szimfóniámat, illetve sokat foglalkozom mostanában a zongora-etűdjeimmel is.

Stiller Ákos

hvg.hu: 77 éves. Visszatekintve, teljesen elégedett az életművével?

P.G.: Nem, dehogyis. Még rengeteg dolgom van: írnom kell még egy operát és egy szimfóniát is, ráadásul a húsz etűdből, amit zongorára írtam még mindig csak tízet tudok kotta nélkül eljátszani. Nem tudom, mennyi idő jár nekem, de nagyon szeretném megtanulni a következő tízet is. Még nem értem a történet végére.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!