szerző:
Németh Róbert

Két fontos album is megjelent a napokban: a Black Keys továbbra is izgalmas, ráadásul nem ismétli önmagát, a Coldplay új albuma nem nagyszerű, de nem is rossz. Lemezkritikáink.

A sokszor egyslágeres, egylemezes csodák, a hirtelen felbukkanó és gyakran legalább olyan gyorsan el is tűnő miniszínterek, a fragmentált, blogoszferizált kortárs könnyűzene korában egészen különleges karrier a - fogalmazzunk vulgárisan - hatvanas-hetvenes évek zenei örökségét, a bluest, a soult, a garázsrockot, a pszichedéliát izgalmasan aktualizáló kéttagú amerikai Black Keys története. A könnyűzenei centrumnak semmiképpen sem nevezhető ohio-i Akronból származó páros, a gitáros-énekes Dan Auerbach és a dobos Patrick Carney igazi underground, csináld magad cuccnak indult 2001-ben, a White Stripes és a Strokes fémjelezte, új rockforradalomnak nevezett gitárzenei revolúció idején, rendes pincés-saját stúdiós-önmaguk producerelte pedigrével. Első lemezük, a 2002-es Big Come Up például egy özönvíz előtti magnóval készült, és a nyolc saját dal mellett öt blues-feldolgozást tartalmaz, többek közt Muddy Waterstől és R.L. Burnside-tól.

Aztán évekig semmi, és bizony a rock and rollban ez többnyire azt jelenti, hogy az ebből már kutya füle sem lesz - no, de ez nem egy megszokott történet. A Black Keys ötödik, igen ötödik nagylemeze, a 2008-as Attack & Release jelentette a fordulatot: ezt az albumot már igazi producer, sőt, nem is akárki, a menő Danger Mouse gondozta, kihozta Auerbachékat a pincéből, a lemez rendes stúdióban készült, s az történt, hogy az amerikai albumlista első húsz helyezettje közé került, sőt, a Rolling Stone magazin is az év legjobbjai közé választotta. A Black Keys következő nagylemeze, a 2010-es Brothers (a producer ismét Danger Mouse) pedig elhozta az igazi áttörést, platinalemez lett Amerikában, öt Grammy-jelölést kapott, amiből, hármat, többek közt a legjobb alternatív nagylemez díját be is gyűjtötte a duó, melynek egy évvel későbbi albuma, az ismét Danger Mouse-zal rögzített El Camino aztán végképp világsztár státuszba katapultálta a Black Keys-t. A Lonely Boy című dalból világsláger lett (és a Gold On The Ceiling meg a Little Submarines című számok is jól futottak), újabb Grammy-k jöttek, ezúttal többek közt a legjobb rock album díja és a legjobb rock dalért járó elismerést a Lonely Boy-ért, ráadásképp Dan Auerbach lett a legjobb producer, sikeres fesztiválfellépések és turnék, koncert többek közt a Madison Square Gardenben. Nagy út a pincéből az emelvényig, teljes siker.

Ami pedig azt illeti, a most megjelent Turn Blue az első Black Keys-album, amelyet kifejezetten nagy várakozások előztek meg, hiszen ez a lemez már nem egy reményteljes, feltörekvő zenekaré, és nem is egy berobbanás előtt álló formációé, hanem egy olyan együttesé, amelynek meg kell mutatnia, hogy a siker nem véletlenül csúszott be. Biztos nem egyszerű. A Black Keys azonban szinte hibátlanul, ráadásul elegánsan és kreatív módon veszi az akadályt: nem csak, hogy képesek ismét érvényesek lenni, de nem ragaszkodnak az előző és az előző előtti albumokon sikerre vitt nyerő formulához, hanem simán mernek változtatni, fókuszvesztés nélkül nyitni az objektíven. Az új Black Keys-album nagyobb szabású, színesebb, gazdagabban hangszerelt, terjengősebb, elszállósabb, hangzásában és megfogalmazásában kevésbé tömbszerű, mint a zenekar eddigi dolgai, de ez a fajta nyelvjárás, melyről néhol a korai Pink Floyd, a 66-69-es Beatles vagy - hogy a közelmúltból és a jelenből is idézzünk - a francia Air, Beck, a még értelmezhető Flaming Lips, vagy az ugyancsak amerikai MGMT jut eszünkbe, nos ez mind jól áll Auerbachéknak, akik láthatóan belakták azt az új játékteret, amelyet a nagyszínpadok és a siker biztosított és meghatározott számukra.

A Coldplay története bizonyos értelemben a Black Keys-sztori fordítottja. Az egyetemi jóbarátokból alakult négytagú angol együttes a kilencvenes és a nullás évek fordulóján, egész pontosan 1999-ben szűk egy év alatt futott be érzékeny gitárzenéjével, mely egyszerre merített a Radiohead epikus világából (nem véletlenül emlegették akkoriban, nem csak a Coldplay, hanem más, akkoriban kibontakozó zenekar, például a Travis vagy a Muse kapcsán annyit a "Radiohead-iskola" kifejezést), a tragikusan fiatalon elhunyt, nagy hatású énekes-dalszerző, a Radioheadre is komoly befolyást gyakorló Jeff Buckley dolgaiból, a nyolcvanas évek második felében nagy ígéretként indult, végül megfeneklett angol House Of Love hangzásából és a kilencvenes évek elejénk egyik fontos angol gitárpop-zenekarának, a James zenéjéből és dinamikájából.

Chris Martinék, a művészi vénával is rendelkező, szerethető, felelősségteljes "szomszéd srácok" lemezről-lemezre léptek előre, a 2000-es Parachutes után a 2002-es A Rush Of Blood To The Head című remekművel már az arénák színpadain landoltak, s ezt a vezető státuszt a némi művészi kínok árán összehozott, de ugyancsak sikeres 2005-ös X&Y című albummal tovább erősítették. Ezen a lemezen már velük dolgozott a poptörténelem egyik legfontosabb producere, a korábban többek közt a Talking Headsszel és a U2-val (valamint Martinék egyik előképével, a már említett Jamesszel) is kollaboráló egykori Roxy Music-billentyűs, Brian Eno, aki a 2008-as Viva La Vida or Death and All His Friends című nagylemezre megújította, organikusabbá, kísérletezőbbé, több rétegűvé tette a Coldplay hangzását. Az együttes ekkorra már végképp és minden kétséget kizáróan a világ legnagyobb rockzenekarává nőtte ki magát, s ezt a státuszt a 2011-es Mylo Xyloto című albummal meg is tudta tartani - bár, tegyük hozzá, a három évvel ezelőtti, a Coldplay hangzását elektronikusabb irányba módosító album a kvartett legkevésbé sikerült munkája.

Az új Coldplay-albumot a zenekar három kislemezdallal vezette fel, s bár egyikről sem az jutott eszembe, hogy valami világmegváltó dolog készült a zenekar két, saját építésű londoni stúdiójában, a Bakery-ben és a Beehive-ban, az első, az ambientes Midnight Coldplay-kontextusban újszerű hangzására azért felfigyeltem, míg a második, az R&B-s lüktetésű Magic egy korrekt popdal. A harmadik albumelőzetes szám, az aktuális house-atyaúristennel, a svéd Avicii-vel készített A Sky Full Of Stars azonban kifejezett aggodalmakra adott okot. Nagy baj azonban nincs.

A Ghost Stories (ez az új Coldplay-lemez címe) felülmúlja a várakozásokat - na, nem nagyon, de pont annyira, hogy elmondhassuk: egységes és hangulatos, főleg egyben, egységében működőképes lemez született. Apropó, producerek: az új lemezen a zenekar összes tagja kreditet kapott, de az előző lemezen is producerként közreműködő Rik Simpson és Daniel Green mellett egy harmadik hűséges alkotótárs, Jon Hopkins is a listán szerepel. Ám ez mind semmi: Avicii mellett még három, Coldplay-kontextusban igen meglepő név is szerepel az album hangzását formáló stúdiómegfejtők listáján: az amerikai hiphop/R&B-überproducer, Timbaland, a Kanye West-produkciók felől ismerős Mike Dean, valamint Hugo Pierre Leclercq, azaz Madeon, a francia elektro-producer. Előbbi ritmusokat pakolt a True Love című dalhoz, utóbbi kettő, bármit is jelentsen ez, "extra magic"-et adott a lemezhez.

Az új Coldplay-album a zenekar eddigi legelektronikusabb és a debütáló Parachutes album óta legkevésbé nagyszabású munkája, finom gépi grúvok, valamint az úszós és csilingelős gitárok alatt lebegő szintetizátoros hangtájképek uralják. A személyesség és a lemez melankolikus, "éjszakai" hangulata (mely szépen rezonál a albumborító tintakék alapszínével) pedig egyáltalán nem véletlen, hiszen a Ghost Stories afféle terápia, mellyel/melyben Chris Martin tönkrement házasságát és válását (Gwyneth Paltrow színésznővel több mint tíz évvel ezelőtt ismerkedtek meg, majd házasodtak össze) dolgozza fel és siratja el.

 

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
A Tesco is visszavesz a műanyag zacskózásból

A Tesco is visszavesz a műanyag zacskózásból

Történelemhamisítással vádolja Lengyelország a Netflixet

Történelemhamisítással vádolja Lengyelország a Netflixet

Európai Bizottság előtt a magyar szennyvízbotrány

Európai Bizottság előtt a magyar szennyvízbotrány

A Jobbik is végrehajtást indít a Pesti Srácok ellen

A Jobbik is végrehajtást indít a Pesti Srácok ellen

Csodálatos képeken, ahogy a Merkúr átvonul a Nap előtt

Csodálatos képeken, ahogy a Merkúr átvonul a Nap előtt

Egy osztrák város is Európa kulturális fővárosa lehet 2024-ben

Egy osztrák város is Európa kulturális fővárosa lehet 2024-ben