Kitették a „megtelt” táblát, 85 ezer ember keringett a Sziget területén a fesztivál közepét jelentő csütörtöki napon. Hogy miért pont ekkor ért a csúcsra a vendégek száma? Úgy tűnik, a gyakran idejétmúlt fellépőket felsorakoztató eseményre kilátogatók mégiscsak vevők az aktualitásra.

A Nagyszínpad programját ugyanis leginkább frissen újraegyesült zenekarok (Blink-182, Outkast) és a zenei világban jó ideje őrlődő régi nagyok (The Prodigy, Manic Street Preachers, Madness, Korn) alkotják – mellettük persze megfér néhány örökérvényű banda is, mint a Queens of the Stone Age és a Placebo. Mindeközben nyugaton olyan nevekkel dobálóznak, mint az elmúlt hónapok legjobb albumait felmutató Damon Albarn, Jack White vagy Lana Del Rey.

Blink-182

Stiller Ákos

Most azonban le a kalappal a Sziget előtt. Két olyan napon vagyunk ugyanis túl, amik Európa bármely nagy fesztiválján megállták volna a helyüket. Szerdán a nevetségesen fiatal, húszéves angol énekes-dalszerző Jake Bugg nyitotta a Nagyszínpad műsorát, aki világfájdalmasan egyszálgitározta végig a szettet, mindenféle allűr, ugyanakkor mindenféle közönséggel való kapcsolatkeresés nélkül. A huszonegyedik századi Bob Dylannek kikiáltott gyerek mintha otthon, a szobájában zenélgetett volna, csak épp most ott tombolt vele szemben pár tízezer fiú és lány. De ha valamilyen érzelmet le lehetett olvasni az arcáról, az a zene iránti szeretet volt, és meg kell hagyni, ezt a Dylan-Oasis keveréket nagyon is jól műveli.

Az angol fiút négy amerikai váltotta, akik életkorban hét-nyolc évvel előrébb járnak ugyan, de még mindig csak azt az egyetlen albumukat turnéztatják – ők voltak az Imagine Dragons. A giccs határát súrolóan dallamos alternatív pop-rockegyüttes első lemeze 2012-ben jelent meg, sikerességét (azon túl, hogy a kortárs rockzenére meglehetősen lassan reagáló hazai X-Faktorban is szerepelt már egy számuk) az jelzi, hogy a véget nem érő koncertkörút közben idejük sincs megírni, majd felvenni a másodikat. A show-juk pedig úgy kötötte le az ember szemét-fülét, hogy semmi extra látványelem nem gazdagította a színpadképet, csak volt egy rakás dob, amit olykor a banda össze tagja elkezdett püfölni. A kommerszebb Coldplay-féle zenét játszó fiúk úgy játszottak 12 dalt, hogy abba még egy Blur-feldolgozás is belefért – két cipőbámulós fellépő közé kellett is ez az energiabomba.

Stiller Ákos

Merthogy következett a Placebo, akik ugyan nem kimondottan lassú zenét nyomnak, de még a lüktetőbb számaikat is a magasztos, elszállós hangulat jellemzi. Idén ötödjére léptek fel a Szigeten, tehát adva lett volna a lehetőség, hogy egy rutinos fesztiválozónak már a könyökén jöjjön ki az egész, de szerencsére ügyesen váltogatják a setlistjeiket, tényleg csak a legnagyobb slágereket játszották el a két évvel ezelőtti koncert dallistájáról, a többi új volt. A hangosítás is sokkal jobb volt, mint mondjuk az egy nappal előtte lévő Queens of the Stone Age-en, jóformán tehát minden Brian Molko bandáján múlott, őket pedig senki nem vádolhatja azzal, hogy nem teszik oda magukat 120 százalékig – avagy arcticmonkeys-izmussal.

A szerdai főattrakció az a Skrillex volt, akinek a zenéjét tíz éve még körlevélben röhögte volna ki mindenki, ehhez képest ma olyan szinten beleivódott a mainstreambe, hogy százával jelennek meg a klónjai – mind zeneileg, mind kinézetre –, a Sziget Nagyszínpada előtt pedig több tízezer ember várja, hogy megzúzassa őket egy kíméletlen audiovizuális orgia keretében. Aki pedig csak tíz perccel a kezdés előtt próbált valamilyen zugot keresni magának a színpad előtti tömegben, annak már esélye sem volt.

Skrillex

Polhodzik Ádám

Csütörtökre aztán beigazolódtak a gumicsizma-fóbiások legnagyobb félelmei, lesújtott a Sound-átok, azaz jött az elmaradhatatlan Sziget-zuhé. Aki arra számított, hogy ez majd elveszi akárki kedvét is a tocsogós tombolástól, azt nagyot nézett – nem elég, hogy kábé ugyanannyian mászkáltak fel-alá, mint az előző napon, de a csütörtök lett az a nap, amikor hivatalosan is megtelt a Sziget, azaz eladták az összes napijegyet, így elérte a 85 ezres maximum látogatószámot. A szakadó eső konkrétan csak a Nagy-Szín-Pad versenyt megnyerő, így délután négykor a fő helyszínen fellépni jogosult Mary Popkids közönségét érintette, nagyjából az ő szettjük végére kezdett tisztulni az idő, mármint az ég felől, a sártenger az maradt.

Fülöp Máté

Mire kezdett a Bastille, már mindenki megszabadult az alsó hangon ezer forintért a helyszínen vásárolt, esőkabátként árult nejlonzacskóktól, a londoni kvartett énekese ötletesen meg is kérte a közönséget, hogy ha már ott van a kezünkben, pörgessük már meg őket a refrénnél. És ez csak az egyik példa volt Dan Smith frontemberi tehetségére – olyan lelkesen használta ki a színpad minden szegletét, és olyan hitelesen kommunikált a közönséggel, hogy egyszerűen jó volt nézni. Még a keverőpult fölé épített harangozó-állványra is felmászott, és ami ezek mellett nagy erénye, hogy közben a hangja is olyan tiszta volt, mintha lemezről játszották volna vissza. Az utánuk következő Lily Allen ezzel szemben csak azt bizonyította, hogy sokkal jobban megállná a helyét egy kisebb színpadon, szigorúan a felesleges óriáskellékek (gondolok itt mondjuk a háromméteres cumisüvegekre) nélkül.

Lily Allen

Fülöp Máté

Újabb főműsoridő, újabb feleszmélés: igen, lehet a skrillexi tömegnél is nagyobb népet mozgósítani a Nagyszínpadtól a Sziget Eye-ig tartó térre. Fél tízkor következett ugyanis a tizen-huszonévesek körében a Sziget legnagyobb húzónevének számító hip-hop duó, Macklemore & Ryan Lewis. Biztos vagyok benne, hogy nem voltam egyedül azzal, hogy kérdőn néztem ezt a nagy felhajtást – és most abban is biztos vagyok, hogy nem egyedül hagytam el megvilágosodva a koncert területét. A 31 éves seatle-i (Washington állam) rapper és 26 éves producertársa hatalmas bulit csapott, olyan élőzenés hip-hoppal, ami gátlástalanul belemászott a gitárzenén nevelkedett látogatók fülébe is. És bár a 40 ezresnek mondott tömeg nagy részét – velem együtt – valószínűleg olyanok alkották, akik a Thrift Shop - Can't Hold Us - And We Danced slágertrión kívül nem igazán ismerték a páros életművét, mindenki itta a srác szavait, együtt lalaláztak a dallamos kiállásokon és együtt kiáltották a sokat ismételt sorokat.

Macklemore

Fülöp Máté

Macklemore is egylemezes előadó, így ő is kevés alapanyaggal érkezett Budapestre, de nem esett nehezére kitölteni a másfél órás műsoridőt. Ha kellett, hosszas monológot tartott az egyenlőségről, ha kellett, a családi ebédről szóló személyes sztorikat osztott meg a közönséggel perceken át. A csoda az volt, hogy ezeket olyan energiával és beleéléssel adta elő, hogy – az utolsó szám előtti zenekar-bemutatást leszámítva – egyáltalán nem vált unalmassá. Az volt az ember érzése, hogy nem is egy rapperrel, hanem egy evangelizáció közepén tartó prédikátorral áll szemben. A hip-hop Billy Grahamje pedig csütörtökön, a Nagyszínpadon mondhatott bármit, a közönség a tenyerén hordozta.

Fülöp Máté