Utazzunk vissza egy kicsit 1987-be. Ekkor mutatták be először mozgóképes formában a három évvel azelőtt képregényben megálmodott négy harci teknőc történetét – az első rajzfilmsorozat néven emlegetett verzió máig a legnépszerűbb és széles körben a legelfogadottabb változata a sztorinak. A felállás már ekkor képtelem, ámde még szórakoztató volt: Hamato Yoshi és Oroku Saki a japán Fürgeláb ninjutsu-klán tagjai voltak, de utóbbi sikeresen száműzeti Yoshit, aki kénytelen New Yorkba menekülni, és egy csatornában meghúzódni, ahol emberek hiányában megbarátkozik a patkányokkal.

ILM/Paramount Pictures

Egy nap egy kisfiú véletlenül a kanálisba ejti újonnan vásárolt négy teknősét, akikkel Yoshi elkezd foglalkozni, majd egy világító folyadék lepi el őket, aminek hatására mindenki olyan lényhez kezd hasonlítani, amilyenhez a legjobban kötődik – a rágcsálóbarát Yoshi egy hatalmas patkánnyá, a háziállat teknősök pedig emberszabású nagyteknőcökké. Yoshi felveszi a Szecska mester nevet, művészettörténeti rajongása miatt elnevezi a mutáns tekiket a kedvenc reneszánsz alkotói után, majd a Hatos Csatorna riporterével karöltve felveszik a harcot az őket kiiktatni érkező – Sakiból lett – Zúzó és az X-dimenzióból érkező Krang ellen. Jó, itt a vége már kicsit zavaros.

Egészen 1996-ig tartott az első rajzfilmsorozat, de a kilencvenes évek teknőcrobbanása ezen kívül csak felejthető alkotásokat hozott, kezdve az élőszereplős próbálkozásoktól, egészen a musical- és az anime-változatokig. Ekkorra persze már minden alsó tagozatos kisdiáknak volt otthon egy-egy Leonardója vagy Michelangelója (tapasztalatból mondom, ez a két figura volt a legmenőbb), és bármilyen velük kapcsolatos terméket le lehetett nyomni a 4-10 évesek, na meg a fizetőképes réteget szolgáltató szüleik torkán.

Mégis, látva a 2014-es filmváltozatot, nosztalgikus könnyekkel sírjuk vissza a Tini Nindzsa Teknőcök 2 – A trutymó titka című, a gagyi fogalmának új értelmet adó, szörnyű gumijelmezes bohóckodást is.

Röpke 20-25 év alatt eljutottunk odáig, hogy a 18 év alattiak számára leginkább a Transformers-franchise révén ismert, robbanásmániás, agypusztító látványfilmes Michael Bay karolja fel a teknőc-brandet. Sok jóra nem lehetett számítani már a hír hallatán sem, de az első képek megjelenésekor még így is megdöbbentünk. Nyilvánvalóan bejött az itt csak producerként résztvevő Bay-nek a Dwayne „The Rock” Johnsonnal közös munka, ugyanis embertelen izomkolosszust gyártott a korábban kedves kis állatokból, de azért Optimusz fővezér alakját sem tudta elengedni, Zúzó ezzel az alakjával már castingolhat is a Transformers 5-be.

ILM/Paramount Pictures

Most vagy ez kell a mai gyerekeknek (bár nem hinném, hogy a megszokott ember nagyságú teknőcök láttán sírva rohantak volna ki a kicsik a moziteremből), vagy nagyon félrepozícionálták a filmet. Utóbbit támasztja alá az, hogy a Bay-múzsa Megan Fox kapta April O’Neil szerepét, ráadásul valamilyen oknál fogva őt tették meg a történet főszereplőjének is, gyakorlatilag többször van képernyőn, mint a teknőcök. A poénok – legyünk jóindulatúak, és nevezzük így azt a pár sort – nagy részét is arra hegyezték ki, hogy valamelyik karakter meg akarja kaparintani a pusztán szemlegeltető funkciót betöltő hölgyet – legtöbbször a Will Arnett által játszott operatőr, illetve Michelangelo teknőc érdeklődik a riporternő iránt, ez utóbbi vonzalma már bizarr szexuálpszichológiai kérdéseket is felvet.

Röviden összefoglalva tehát egy csak gyerekfejjel elfogadható történetet dolgoztak fel nyomasztóan sötét tónusban, agresszív hősökkel és szexista viccekkel.

ILM/Paramount Pictures

A Bay-iskolát gyakorló (értsd: tizedrangú sztorival és évezredes klisékkel operáló bugyuta látványfilmeket készítő) Jonathan Liebesman filmjében azért volt egy hatalmas ziccer: valójában egészen eddig csak annyi különböztette meg a négy főhőst, hogy különböző színű szalagokat viselnek, ezzel szemben a 2014-es verzióban külön személyiségeket kaptak. Persze sikerült ezt is elrontani. Donatello például egy idióta tech-guru lett, Michelangelo pedig egy olyan sztereotipikus katyvasz, ami a feka-rapper szóösszetételről juthat eszébe bármely olyan embernek, akinek semmi köze a feketékhez vagy a raphez. Ezeket a jópofáskodónak szánt elemeket (amelyek a liftben zajló beatbox-jelenettel érnek a mélypontra) egyszerűen kínos nézni.

Látványra természetesen tök oké a dolog, ennyi pénzből 2014-ben ezt kell nyújtani, de azt, aki kitalálta, hogy ezt a rángatózó kamerás, ide-odaugrálós jelenetekkel telitömött filmet 3D-ben is be kell mutatni, meg kell jutalmazni a Moziélmény-ellenes Szövetség és a Szemorvosok Egyesülete közös különdíjával.

ILM/Paramount Pictures

Csak hogy ne romoljon el az a bizonyos mérleg, azért találunk pozitívumot is. Például a gyatra forgatókönyv ellenére kellemes meglepetésként szolgáltak a különböző popkulturális utalások, például amikor az egyik teki Batman-hangon próbál félelmet kelteni Aprilben, vagy amikor egy másikuk egy halálközeli szituációban bevallja, hogy nem értette a Lost végét. Aztán nagyjából ennyi. Akik a sötétebb tónusú teknőc-akciókra esküsznek, azok inkább olvasgassák az eredeti képregényt, akik pedig a poéngyáros hüllőkre utaznak, azoknak mindig ott az eredeti rajzfilmsorozat. Bár egy esélyt minden filmnek érdemes adni, én azt mondom, most inkább spóroljunk meg a mozijegy árát, és hallgassuk meg azt az ikonikus főcímdalt.

A Tini Nindzsa Teknőcök 2014. augusztus 28-tól látható a magyar mozikban, a UIP-Duna Film forgalmazásában.