"Lengyelországot sokkolta a magyar-orosz közeledés"
Ha egy a világot járó, neves kultúrdiplomata azt mondja, hogy Európa jelenleg egy lusta, jóllakott állatra hasonlít, akkor arra érdemes odafigyelni. Krzysztof Zanussi most inkább mint európai gondolkodó, és nem mint filmrendező érkezett Budapestre, ahol gondolatébresztő előadást tartott a kontinens válságos állapotának okairól és lehetséges gyógymódjairól. Az előadás másnapján beszélgettünk a lengyel művésszel, aki elkeserítőnek tartja, hogy Magyarország politikai szövetséget köt Putyin Oroszországával, és aki szerint Európát épp a posztszovjet államok menthetik meg a perifériára szorulástól.
hvg.hu: "Be kell ismernünk, hogy Európa és a hagyományos európai értékek krízisben vannak" – mondta az előadásában. Milyen folyamatok vezettek ön szerint ehhez az állapothoz?
Krzysztof Zanussi: Azt hiszem, ezt leginkább az előadásomban is említett állatkerti példával tudnám szemléltetni. Az állatkerti dolgozók megfigyelték, hogy az amúgy neurotikus és rossz hangulatú tigrisek jóval motiváltabbak és kiegyensúlyozottabbak lesznek, ha álakadályok elé állítják őket. Ha például nem csak eléjük vetik a húst, hanem fára kell mászniuk a táplálékért.
Európa most ugyanebben az állapotban vergődik. Túlságosan jóllakott, és mivel az alapvető igényeiért nem kell küzdenie, neurotikussá vált. Ezért emlékeztet a kontinens most egy lusta, motiválatlan tigrisre.
A XIX. században mi európaiak voltunk a világ vezető régiója. Ha úgy tetszik, mi voltunk a bajnokok, akik megmutatták az erejüket a művészetekben, a tudományban, a politikában. Igaz, más népek meggyőződhettek az arroganciánkról is. Azt hittük, annyira hibátlanok vagyunk, hogy nem is lehet nálunk jobb. Ennek most isszuk meg a levét, hiszen például Kína újraépítette saját önbecsülését, és joggal gondolja úgy, a korábbi arroganciánkért megérdemeljük, hogy most visszakapjunk valamit a megaláztatásaikból.
Európa persze sokat adott a világnak: például a repülőgépet és a szabad választásokat is. Igen ám, de a két világháború és a két totalitárius rendszer is az európai gondolkodás szülötte. A jelenlegi Európa így egy olyan fiatalhoz hasonlít, akinek a nagybátyja skizofréniában szenvedett volt, és egy rossz pillanatában megölte a nénikéjét. Ezért ez a fiatal attól fél, mi van, ha ezek a rossz gének újra előtörnek belőle is. Tehát tisztában vagyunk az értékeinkkel, de ugyanakkor túlzottan elővigyázatosan viselkedünk.
Rengeteget utazom a világban és általában azt érzékelem, hogy a világ többi részéhez képest Európa mintha már nem is akarna versenybe szállni, miközben a Távol-Kelet vagy Kína rohamos léptekkel halad előre, az USA-nak pedig mindig is lételeme volt a verseny. De őszintén szólva, ki szeretne bárki mögött is második lenni? Én is, mint mindenki, nyerni akarok. Nincs mese, fel kell vennünk a harcot. Talán ez túlságosan darwinista szemlélet, de a világ – véleményem szerint – így működik.
Krzysztof Zanussi előadása teljes egészében:
Broadcast live streaming video on Ustream
hvg.hu: Hogyan lehetne felrázni ebből a tespedtségből a kontinenst? Az ön szavaival élve, miként lehet meggyőzni egy jómódú, kényelmes életet élő nyugati embert arról, hogy van fontosabb érték a saját életénél?
K. Z.: Azt hiszem, ez a motiváció két oldalról érkezhet. Egyrészt ott a fenyegető jövőkép, hogyha az említett versenytársak tényleg jobbak lesznek nálunk, és elveszik azt, amink van. Ez egy lehetséges forgatókönyv, hiszen a történelemben már számos példát láttunk az erősebb térnyerésére.
A másik forgatókönyv, és ez az optimistább verzió, hogy elkezdjük újragondolni, újraértelmezni az alapvető értékeinket. Ne feledjük, hogy ezen a kontinensen születtek a leghumanistább társadalmak. Ezen a területen jók vagyunk, és ebből a szempontból nem is született más, jobb megoldás az európai demokráciáknál. Az emberi alapjogok, az emberi méltóság megőrzése: ezek mind olyan értékek, amiket kötelességünk megismertetni a világ többi részével is.
hvg.hu: Ez azt jelenti, hogy szolidárisabbnak kell lennünk azokkal az országokkal, ahol ezeket az értékeket veszélyben érezzük? Mint például Ukrajna esetében?
K. Z.: Abszolút. Ha országokat hagyunk sorsukra, csak azt érjük el, hogy Európa fokozatosan eljelentéktelenedik.
Hetven éve nem volt az egész kontinenst érintő háború, ami óriási előrelépés az előző századokhoz képest. Erre büszkék lehetünk. De ami például Ukrajnában történik, máris kihívás elé állít minket: készen kell állnunk arra, hogy áldozatokat hozzunk, hogy képesek legyünk a lemondásra.
hvg.hu: Sokszor említi, és a filmjeiben is visszatérő téma, hogy a jelenünkből hiányoznak a nagy eszmék. Előadásában azt mondta, nincs egyetlen olyan ideál sem, amiért ma valaki feláldozná az életét. Ennyire sivár a jelenünk?
Névjegy |
Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező, producer 1939-ben született Varsóban. Jelenleg egyetemen tanít hazájában és Svájcban is. Fizika és filozófia szakon szerzett diplomát, ezután fordult a filmkészítés felé. Számos rövidfilm után első nagyjátékfilmjével, a Kristályszerkezettel 1969-ben jelentkezett. Azóta is rendíthetetlenül készíti filmjeit, melyek rendre komoly djakat hoztak el a világ legfontosabb filmes fesztiváljairól, Cannes-ból, Locarnóból, Berlinből vagy Chicagóból. Legismertebb filmjei közé tartozik az Illumináció, a Mérleg, a Spirál vagy A Nyugodt nap éve. Zanussi a filmkészítés és a tanítás mellett rendszeresen ad elő a világ különböző pontjain. |
K. Z.: Nem teljesen, hiszen amikor azokat a fiatalokat figyelem, akik például önkéntességre szánják el magukat, vagy akik egészen extrém helyzetekben is kiállnak valamiért, akkor az számomra azt jelzi, hogy igenis van valamilyen mélyen rejtőző ösztön az emberben, ami arra sarkall minket, hogy meghaladjuk a hétköznapok banalitását, lustaságát, ezt a sivár rabszolgalétet. Hiszen ismerjük be, jelenleg a fogyasztói társadalom rabszolgái vagyunk. Pedig nem kellene ezt feltétlenül elfogadnunk.
Persze mondhatják, hogy én könnyen beszélek erről, és könnyű csak beszélni a nagy eszmékről, ha közben nem teszek semmit értük. De például én a megtakarított pénzem nagy részét egy kis falusi templom felépítésére adtam. Pontosabban: a feleségemnek adtam, akinek a családjában nagy hagyomány van az ilyenfajta adakozásnak. És ebben a történetben nem a vallás a lényeg, hanem az, hogy a pénzem remélhetőleg egy közösségi tér kialakulását szolgálta. Ez a templom alkoholistákat és egyéb, a társadalom peremére szorult embereket fogadna be. Ez legalább valami maradandó érték, és túlél engem.
Persze nem akarok ebben az adakozó szerepkörben tetszelegni, egyszerűen csak illusztrálni akartam, hogy így is gondolkodhatunk a megkeresett pénzünkről.
hvg.hu: Volt az előadásának egy másik erős gondolata, miszerint korunk legnagyobb szellemi hátráltatója a politikai korrektség. Miért pont ezt a jelenséget emelte ki?
K. Z.: Azért, mert a jelenkor legnagyobb kihívása az, hogy sikerül-e végre túllendülnünk a politikai korrektség hamis felszínességén. A politikai korrektség csak az emberi gondolkodás beidomítása, megszelídítése. Csak arra jó, hogy ne ugorjunk egymásnak.
Manapság talán egy átmeneti korszakot élünk, amikor kezdjük megérteni, hogy ez egy önáltató módszer. A politikai korrektség az elme elfojtása. Egyetemek korlátozzák kutatóik függetlenségét, mert félnek a kutatások eredményeitől, következtetéseitől. Ennél még a középkorban is jobb volt a helyzet, amikor az egyház akkora függetlenséget adott a kutatóintézményeknek, hogy azok akár eretnekségig is eljuthattak. Persze nem ez volt a jellemző, de mindez megtörténhetett.
A politikai korrektség ráadásul akkora nyomást helyez az emberek vállára, hogy teljesen félreértelmeznek fogalmakat, és elkezdenek butaságokat beszélni. Sokat emlegetjük például a toleranciát mint elérendő célt. De a tolerancia nem lehet cél, az csak egy fázis a fejlődésben. A szabadság sem cél. Mindig valamiért akarunk szabadok lenni. Azután a kijelentés után, hogy szabad vagyok, annak a mondatnak kell jönnie, hogy mihez kezdek vele?
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy nem árt észben tartanunk: a politikai korrektségnek van egy veszélyes, rossz oldala is.
hvg.hu: Kultúrdiplomataként sokszor hangoztatja, hogy Európát nem a jaltai határok, hanem a bizánci és a latin hagyomány alapján lehet csak keletre és nyugatra osztani. De hogyan egyeztethető össze ez a két eltérő hagyomány? Azért kérdezem ezt, mert ha jól értettem, ön az együttműködés sikerességében látja a jövőnk kulcsát.
K. Z.: A bizánci, ortodox hagyomány sokkal inkább a közösségben hisz, míg a zsidó-keresztény gondolat alapja az individualitás.
Nem hozakodtam elő ezzel a példával az előadásomban, mert talán udvariatlan lett volna, de a magyar, csakúgy, mint az orosz, előbb használja a vezetéknevét, és csak utána írja a keresztnevét. Európában ez a fordítottság jelzésértékű: mi, lengyelek és a többi európai nép előbb mondja ki a saját nevét, és csak utána a törzsi, közösségi nevét. Míg az orosz és a magyar előbb azt fejezi ki hova, melyik közösséghez tartozik, és csak utána jelzi, ki is ő valójában.
Európában, ha megkérdezel valakit, hogy hívják, egyes szám első személyben válaszol: ich heisse, j m’appelle, stb. Az oroszoknál viszont ez nem így van: ott a bemutatkozás szó szerint úgy hangzik, ők xy-nak hívnak. Nem akarom túlmisztifikálni ezt a jelenséget, csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a különböző felfogások, értékrendek a nyelvben is tetten érhetőek.
Vannak esetek, amikor ez a fajta közösségi szellem jóval fontosabb az egyéni érdekeknél. A kelet-európaiak tulajdonhoz való viszonya is jóval spirituálisabb a mi felfogásunknál. Azt például megtanulhatnánk tőlük, hogy ne tulajdonítsunk olyan nagy jelentőséget a birtoklásnak.
Szóval vannak kicserélhető értékeink, de nem szabad azzal áltatnunk magunkat, hogy ugyanaz a mondat mindkét helyen ugyanazt fogja jelenteni.
hvg.hu: Ha már a keleti és a nyugati értékrend közös nevezőre hozásánál tartunk, kíváncsi vagyok, mi a véleménye a magyar kormány és a putyini Oroszország egyre szorosabb kapcsolatáról?
K. Z.: Lengyelországot sokkolta a magyar-orosz közeledés. Nem emlékszem olyan esetre, amikor a lengyelek és a magyarok máshogy viszonyultak volna az Európát érintő alapvető ügyekhez, pedig most úgy fest, ez a helyzet állt elő.
Persze nagyon is megértjük a magyar kormány intézkedéseit a bankok és az óriáscégek ellen. És azzal sincs semmi baj, hogy Magyarország és Oroszország üzleti megállapodásokat köt. Ez mind a gazdaságot érintő kérdés. De ha ehhez politikai támogatás is párosul, ha a magyar kormány Oroszország tekintélyelvű kormányzása és szabályszegő politikája mellé áll, az igazán elkeserítő.
Ez nem felelne meg annak a képnek, amit mindig is gondoltunk Magyarországról. A Kádár-rendszer utáni magyar politika lengyel szemmel magasan európai szintet jelentett. Hogy lehet az, hogy egy ilyen ország politikai szövetséget köt egy rezsimmel, ahol sárba tiporják az emberi jogokat?
hvg.hu: Ugyanakkor sokan, mind a keleti, mind a nyugati régióban csalódottak az unióban is. A „közös európai értékek” kifejezés sokak számára kiüresedett.
K. Z.: Azt gondolom, hogy ez a bizalomvesztés tévedések következménye. Talán éppen nekünk, a volt szocialista blokk országainak kellene megvédenie most a hagyományosan európai értékeket, a humanizmust, a véleménynyilvánítás szabadságát és a már említett áldozatkészséget. Lehet, hogy most nekünk kell Nyugat-Európát megvédenünk saját magától.
Milyen más lehetőségünk lenne ezen kívül? Ha körbenézünk, csak a barbarizmushoz közelítő megoldásokat találunk.
hvg.hu: Most elsősorban mint európai gondolkodót faggattam, de mint filmrendező, kíváncsi lennék, hogy kiket tart ma fontos és kiemelkedő alkotóknak?
K. Z.: Nem igazán szeretem beárazni a kollégáimat, de természetesen vannak olyan nevek, főleg az én pályatársaim, akikről ha meghallom, hogy új filmjük készült, szinte azonnal indulnék is a moziba megnézni. Ilyen például Szabó István a magyarok, vagy Martin Scorsese az amerikaiak közül.
De nemrég láttam a Leviatánt is, ami újfent meggyőzött arról, mennyire erős életművet épít Andrey Zvyagintsev. Egy másik orosz rendező, Aleksei German filmjei (például a Nagypályások, vagy a Papírkatonák rendezője – szerk.) is mindig nagyon izgalmas munkák, a legutóbbi művét (Under Electric Clouds) volt szerencsém még a premier előtt látni, és várom, hogy végre mások is láthassák. Szóval van egy körülbelül húsz nevet tartalmazó képzeletbeli listám azokról a rendezőkről, akikben már eleve megbízom. Ugyanakkor ott vannak azok a filmkészítők, akiknél nem lehet tudni, hogy éppen mivel rukkolnak elő. Buñuel is készített egészen bárgyú filmeket, de aztán élete végéhez közeledve készítette el máig érvényes mesterműveit.