hvg.hu: Legújabb könyve 33 magyar hősről szól. Ön szerint mi avat hőssé valakit?

Nyáry Krisztián: Néhány jó döntés és a kitartás ezek mellett. Már régóta érdekeltek azok az emberek, akik az életük egy bizonyos területén valami példaszerűt vittek véghez. Nem feltétlenül a klasszikus hőstettek cselekvői, az életmentők érdekeltek – persze közülük is szerepelnek néhányan a könyvben –, sokkal izgalmasabbak voltak számomra azok, akik valami olyan előremutató dolgot tettek, amit a kortársaik vagy nem tudtak, vagy nem mertek.

hvg.hu: Az Igazi hősökből kiderül, hogy szinte egyáltalán nem becsültük, becsüljük meg őket. Ez fontos kritérium volt a portréfigurák kiválasztása során?

Ny. K.: Nem abból a szempontból válogattam, hogy összegyűjtsem azokat, akiket nem becsülünk meg, engem a tetteik és a motivációik érdekeltek. Ettől függetlenül tény, hogy az Igazi hősökben benne van ezeknek az embereknek a mellőzöttsége. Miközben sok esetben közterek és intézmények viselik a nevüket, nem feltétlenül tudjuk róluk, hogy kicsodák. Papp Laci nemzeti ikon, mégsem szoktuk tudni, hogy az ostoba hatalmi bürokrácia megakadályozta, hogy profi nemzetközi ökölvívói karriert fusson be. A hőseinkről általában szeretünk úgy beszélni, mint azokról az emberekről, akik elérték a céljukat, akik dicső tetteket vittek véghez, akik fölfedeztek valamit, stb. Nagyjából erre van kihegyezve az összes iskolai életrajz. Azonban amikor elkezdünk ezeknek a mélyére nézni, kiderül, hogy minden mennyire másképp volt.

Nyáry Krisztián

Stiller Ákos

hvg.hu: Például Semmelweis Ignácot, az anyák megmentőjét agyonverték egy elmegyógyintézetben. Ez hogy történhetett meg?

Ny. K.: Kellemetlen ember volt, aki az orvostársadalom számára kellemetlen tanokat terjesztett. Ő jó példa arra is, hogy a hőseink nem voltak tökéletes emberek. Nem szoborszerű figurák voltak, hanem olyan emberek, akik számos rossz tulajdonsággal rendelkeztek, de volt egy jó ügy, aminek alárendelték az életüket. Semmelweis például egy nehezen elviselhető figura volt, aki monomániásan csak a saját ügyével, az anyák megmentésével foglalkozott. Utólag az ő élete is bekerült a nemzeti pantheonba, de úgy, hogy azok a részek hiányoznak, amelyek a saját felelősségünkre emlékeztetnének bennünket.

hvg.hu: Többes számban fogalmazott a felelősséggel kapcsolatban. Ezek szerint Semmelweis Ignác meggyilkolásában és ennek elhallgatásában is kollektív a felelősség?

Ny. K.: Amikor a társadalom többsége egy adott séma szerint cselekszik, és jön valaki, aki ezzel szembemegy, nagyon nehéz megítélni, hogy ő egy okvetetlenkedő különc, vagy az, aki az igazságot képviseli. Az egyik tanulság az, hogy ezen nem szoktunk elgondolkozni. A másik, amikor kiderül, hogy az illető mégiscsak jó ügyet képviselt, akkor nem szeretünk szembenézni azzal, hogy mit tett a többség. 150 évvel Semmelweis után nyilván jó azt gondolni, hogy mi biztosan nem a többséghez tartoztunk volna, mi igazat adtunk volna neki. Azonban matematikai­-statisztikai alapon nem ez történt volna. A deportálások idején is csak néhányan mertek cselekedni, és megmenteni, akit tudtak. A többség, még ha nem is értett egyet azzal, ami történik, úgy érezte, túl kicsi ahhoz, hogy szembemenjen a hatalmi akarattal.

hvg.hu: A felelősségvállaláson túl még mi az, amit meríthetünk és tanulhatunk ebből a 33 történetből?

Ny. K.: Ungváry Krisztián történész szerint a történelem azt igazolja, hogy még a legsötétebb történelmi események közepette is van mozgástér a jóra. Persze kockázattal jár, de a gettóból is ki lehet hozni az üldözötteket, a diktatúra idején is meg lehet szólalni. A könyvemben szereplő 33 ember végiggondolta, hogy van­-e mozgástér. És ezt nekünk is érdemes mindig észben tartani. Amikor egy ember dülöngél, majd összeesik az utcán, tíz emberből kilenc elfordítja a fejét, és csak egy megy oda hozzá segíteni. Ebben a szituációban ő a hős. Lehet, hogy az első pillanatban ő is azt gondolja, hogy ez egy részeg, de megkérdőjelezi a többségi véleményt és megpróbál tenni valamit. Az én hőseim is így tettek. Mindez persze nem jelenti azt, hogy bizonyos értelemben nem voltak önző emberek is, és nem akarták magukat kiteljesíteni. Például sokat gondolkoztam azon, hogy van­-e helye Bulyovszky Lilla történetének a könyvben, ami lényegében arról szól, hogy egy színésznő építi a karrierjét. Végül arra jutottam, hogy ő abban hős, hogy nem adta fel: a hazájában ugyan akadályozták, de külföldön mégis sztár lett.

hvg.hu: A könyv alcíme az, hogy 33 magyar. Ön szerint milyen nemzetkarakterológiai sajátosságokat lehet megfogalmazni a könyv történetei alapján?

Ny. K.: Hogy jó pillanatainkban képesek vagyunk nyitottak és befogadóak lenni, és ilyenkor többnyire az egész nemzet nyer. Például amikor egy olyan görög származású bankár, mint Sina Simon, eldönthette, hogy magyar lesz. Milyen jó, hogy a gyáros Ganz Ábrahám is eldönthette, hogy magyar lesz. Ez ritka dolog, mert a legtöbb korszakban mások döntötték el, hogy lehetsz­-e magyar, vagy sem. Azok az időszakok, amikor szabadon lehetett identitást választani, gazdaságilag és kulturálisan is virágzó időszakok voltak Magyarország történetében. Például ilyen volt a reformkor, a dualizmus nagy része, vagy a rendszerváltás körüli 5-­6 év.

Stiller Ákos

hvg.hu: Vajon hogyan lehetünk megint olyan magyarok, hogy egy Sina Simon és egy Ganz Ábrahám magyar akarjon lenni?

Ny. K.: Írás közben sokat gondolkoztam ezen, és azon is, hogy a könyvben szereplő nagyon különböző emberek hogyan lehetnének közös hősök mindannyiunk számára. Jó lenne, ha valaki baloldaliként el tudná fogadni, hogy az első magyar női országgyűlési képviselő, az ultrakonzervatív Schlachta Margit egy hős volt, és egy jobboldali is büszke lenne a kommunista és zsidó Angyal Istvánra, a legtovább harcoló 56-­os forradalmárra.

hvg.hu: Ma is afelé haladunk, hogy egyre kevésbé döntheti el valaki, hogy magyar lesz-­e vagy sem?

Ny. K.: Ez is kettős. Erre tipikus példa a magyar Nobel­-díjasok története. Büszkék vagyunk a Nobel­-díjasainkra, pedig a legtöbbet elüldöztük. Az elmúlt évek izgalmas történészvitáit sokan úgy értelmezték, hogy mindez arról szól: bűnös nemzet vagyunk­-e vagy sem. Szerintem ez nem a bűntudatról vagy annak generálásáról szól, hanem arról, hogy tanulunk­-e a történelem során elkövetett hibáinkból. Például azért, hogy ne zavarjuk el a leendő Nobel­-díjasainkat. Ha megértjük, hogy mi volt a magyar társadalom felelőssége a holokausztban, Trianonban, a világháborúkban, miért volt annyi besúgó köztünk a különböző rendszerekben, akkor sokkal több mindent el tudunk érni a jövőben. Szembe kell nézni ezekkel a hibákkal, még akkor is, ha nem a mai generáció követte el őket. Imádjuk a fiatalon meghalt költőket. Magyarországon nem is lehetsz igazán nagy költő, ha nem haltál meg fiatalon. De azon már nem szeretünk elgondolkozni, hogy ki a felelős azért, hogy a tíz legnagyobb magyar költőből 8 fiatalon meghalt.

hvg.hu: Az utóbbi hetekben nagy port kavart az egyik fiatalon elhunyt nagy nemzeti költőnk hagyatékának ügye: sokan fölháborodtak azon, hogy elárverezik Radnóti Miklós könyvtárát és más tárgyait is. Mit gondol a Radnóti­-hagyaték kérdéséről?

Ny. K.: A lényeg az, hogy mi volt az egyes számú döntéshozó, Gyarmati Fanni végakarata. A hagyaték kezelői maximálisan ezt hajtják végre. Számomra Gyarmati Fanni is egy hős, mert arra áldozta az életét, hogy Radnóti Miklós költészete minél több emberhez jusson el: 70 éven át azért dolgozott, hogy Radnóti beépüljön a kollektív nemzeti kultúrába. Ő nem akart templomi szentet csinálni Radnótiból, hanem azt akarta, hogy olvassuk a verseit. Ha minden mosócédulát megőriznénk, amit valaha a zsebébe gyűrt, szentet csinálnánk belőle. Fifi néni valószínűleg ezerszer végiggondolta, hogy a hagyatékból mi maradjon közkincs, és mi ne. A Radnótihoz kötődő tárgyi emlékek ráadásul az elmúlt 20-­30 évben is jelen voltak a piacon. A reflex világos, hogy nem szeretnénk, hogy bármi is veszendőbe menjen Radnótiból. De attól nem megy veszendőbe, hogy egy képet vagy egy könyvet elárvereznek. Bár minden költői hagyatéknak olyan avatott kezelője lenne, mint Radnóti esetében Ferencz Győző!

Stiller Ákos

hvg.hu: Általában mi szokott történni egy írói hagyatékkal? Ön szerint az örökösök, a hagyatékkezelők mikor járnak el a legjobban?

Ny. K.: Nem olyan rég meghalt egy magyar író, és az özvegye tanácsot kért tőlem. Azt mondtam neki, hogy az lesz a legjobb, ha az egész hagyatékot átadja a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Ilyenkor általában az a nagy kérdés, hogy mi legyen a félkész művekkel és a naplókkal, levelekkel. Van, amikor az író még életében azt mondja, hogy csak azt lehet tőle publikálni, amit ő maga eljuttatott a publikálás állapotáig. Ilyen az Ottlik-hagyaték, amiben elképesztő mennyiségű magánlevél van még, de amíg a 70 éves moratórium nem jár le, ezeket nem ismerhetjük meg, pedig sok mindent elmondanak a művek keletkezéséről is. Ilyenkor szembekerül egymással a személyes szféra és a közszféra. Mihez fűződik a nagyobb érdek? Ahhoz, hogy a közönség és a tudomány megismerhesse, hogyan gondolkodott Ottlik bizonyos kérdésekről, vagy az írói, művészi szándékhoz?

hvg.hu: Ha csak a levelekre és a naplókra gondolok, akkor egy író esetében egyáltalán el lehet választani egymástól a magánszférát és a művészi szférát?

Ny. K.: Nehezen. Ezt tipikusan a naplóknál és a leveleknél nem lehet tudni. Vannak írók, akiknek a fő művei közé tartoznak a naplói. Mi lenne Márai Sándorral és Füst Milánnal a naplóik nélkül? Kazinczy Ferenc fő műve a levelezése, de nála a legintimebb magánszféra és a közfogyasztásra szánt ügyek egy levélen belül keverednek. Nemrég jelent meg a 2000 című folyóiratban egy fontos tanulmány arról, hogy Szabó Lőrinc életének utolsó nagy szerelme nem más volt, mint Kozmutza Flóra, aki mellesleg Illyés Gyula felesége ebben a pillanatban. Péter László irodalomtörténész már megírta a történetet két évvel ezelőtt, én is olvastam kéziratban, de nem publikálta senki a személyes szféra védelme miatt, mert még él Illyés Gyula lánya. Pedig Péter László munkája nem is elsősorban a történet leírása miatt jelentős, hanem Szabó Lőrinc Flóra­-versciklusának beazonosítása miatt. Bizonyos versek egyszerűen a helyükre kerülnek. Ez azért is izgalmas, mert két, ötvenes éveiben járó ember versekben is megírt szerelmére kevés példa van a magyar irodalomban.

hvg.hu: Többet ér a vers, ha tudjuk a háttértörténetét?

Ny. K.: Egy jó szerelmes vers az akkor is jó, ha nem tudunk róla semmit, de nagyon sok mindent hozzátesz, ha ismerjük a háttértörténetét. Én mindig is nagyon álságosnak tartottam a kizárólag referencialitás nélküli megközelítést. Hogyan értelmeznénk a maga teljességében a Levél a hitveshez című verset, ha nem tudnánk, hogy akkor mi történt Radnótival? Ha ezt nem ismerjük, akkor megfosztjuk magunkat az értelmezés legfontosabb kereteitől.