"A szavak felszíne alatt igazságok rejtőznek. Olyan igazságok, melyek néha csak annyi időre és úgy bukkannak fel, mint egy tengeri szörny púpja. Számomra a dalszerzés és a fellépés egy módja annak, hogy a felszínre csalogassam ezt a szörnyet" – ha valakinek kétségei lettek volna afelől, hogy a Nick Cave-ről szóló áldokumentumfilm nem üti meg az amúgy is sokrétegű életmű színvonalát, akkor ez a filmből kölcsönzött Cave-idézet mindenkit megnyugtathat. A 20 000 nap a Földön egy zabolátlan, folyamatosan új utakat kereső művészfigura portréja, akiről végre olyan film készült, mely valamelyest közelebb visz minket a nagy Cave-titokhoz.

Persze nem is Nick Cave-ről lenne szó, ha nem az egyik legnehezebben megfogható életrajzi film lenne a 20 000 nap a Földön. Ez az alkotás egyszerű zenei doksinak indult, aztán a rendezőpáros (Iain Forsyth és Jane Pollard) még idejében rájött, hogy Cave-ről nem lehet és nem is szabad hagyományos módon felvételeket készíteni. Az alkotópáros nem először dolgozott együtt a művésszel, és már eddigi munkáikban is próbáltak visszanyúlni a 60-as 70-es évek sokoldalúbb, egy zenészt vagy annak alkotásait mélyebben bemutató alkotásaihoz, miközben mindig megpróbáltak sajátos filmnyelvi megoldásokkal újat mutatni zene és mozgókép viszonyában (eddigi videóik között itt lehet böngészni).

Forsyth és Pollard korábban már rendezett videóklipet a zenekarnak:

A projekt egy telefonhívással kezdődött. Cave és a menedzsment arra kérte meg az alkotópárost, hogy dokumentálják a Push The Sky Away album számainak evolúcióját egészen az első koncertekig. Ebből született volna egy a rajongóknak izgalmas, de mindenki másnak dögunalmas alkotás. Számos ilyen, a kulisszák mögé bekukkantó film készült már, és ebben ez a zenekar sem tudott volna újat felmutatni. A végeredmény azonban sokkal zavarbaejtőbb és rendhagyóbb lett egy szokásos zenei dokumentumfilmnél. Nyilván ennek a műveivel mindig az ismeretlent, a félelmetest kajtató Cave örül a legjobban.

„Mindannyian az emlékeinkből élünk, ez tesz minket emberekké”

Így a 20 000 nap a Földön egyáltalán nem, azaz csak nagyon kis részben, a Push The Sky Away (amit egyébként a hvg.hu 2013 legjobb lemezei közé választott) album munkálatairól szól. De akkor miről? Na igen, ezt, azt hiszem, csak nagyon akadozva, dadogva lehet megfogalmazni még akár napok elmúltával is. Egy film az inspirációról, arról, miből és hogyan születik egy dal? Egy film az emlékezésről, gyerekkori és fiatalkori apróságokról, arról, hogy hogyan kísérnek minket végig képek, illatok, momentumok egész életünk során? Vagy csak egy ügyesen leplezett blöff az egész, ahol a művész akkora ködöt teremt a néző fejében, hogy azzal csak tovább fokozza a dalok és a Cave-univerzum misztériumát?

Mindegyik igaz, és egyik sem. "Sohasem érdekelt igazán, amit teljesen megértettem" – csak hogy a főszereplőt idézzük. De akkor nézzük a cselekményt, hátha az több kapaszkodót nyújt. „Felkelek, írok, eszek, írok, tévézek” – mondja Cave a film elején. Erről az unalmas napról szólna a film? Igen, de kevesen élik szórakoztatóbban az unalmas hétköznapjaikat Cave-nél. Azért persze az írógépkoptatáson és a gyerekekkel közös tévé előtti pizzázáson kívül is történnek izgalmas dolgok ezen a képzeletbeli napon. Cave ellátogat egy pszichoanalitikushoz, és egy saját emléktárgyait is őrző archívumba – mindkét helyen saját emlékeiről, gyerekkoráról, családjáról, valláshoz és a művészethez való viszonyáról beszél.

Nick Cave a Szigeten 2013-ban

Fülöp Máté

A pszichoanalitikusnál és az archívumban tett látogatás is megrendezett. Azaz, csak egy ideig tűnik annak „Néhány napot töltöttem az archívumban, miközben fotókról beszélgettünk, és közben teljesen elfeledkeztem a kameráról, és ez az itt készült felvételek természetességén is jól tükröződik” – mesélt a forgatás ezen szakaszáról a főszereplő. A dokumentálás, az emlékőrzés amúgy is végig a film középponti eleme „Hiszen mindannyian az emlékeinkből élünk, ez  tesz minket emberekké” – hangzik el a filmben Cave hitvallása, és ezt olyannyira komolyan veszi, hogy akár egy hajtincsnek, egy kitépett lapnak, vagy a Lolita első fejezetének, egy zongorára ragasztott rágóguminak, egy esős brightoni napnak is külön története és jelentése van az életében – és így a filmben is.

„Minden egyes részlet okkal került a képre. Amit a néző lát, annak mind jelentősége van Nick számára" – magyarázták a rendezők egy interjúban. Az is csak valószínűleg utólag tűnik fel a nézőnek, hogy mennyire hangsúlyos a dokumentálás a rögzítés már a film stílusában is: azt is láthatjuk, ahogy minden egyes telefonhívást, próbát, kazetta vesz fel; vagy például Cave grimaszait a pszichoanalitikusnál is duplán, "élőben" és egy a beszélgetést rögzítő tévén láthatjuk.

A film egyébként annyira komolyan vette Cave életfilozófiáját, hogy a film hivatalos oldalán megtalálható a Fontos Vackok Múzeuma (The Museum Of Important Shit), egy virtuális gyűjtőhely, ahova bárki feltöltheti a számára meghatározó kacatokat.

„Átalakulok, vibrálok”

De ezekben a momentumokban ki is merül az életrajzi jelleg, mert a 20 000 nap… -nak nem célja, hogy Wikipedia-szerűen, pontokba szedve elmesélje egy most 57 éves zenész-író életét.

„Olyan helyzetekbe akartuk hozni a főszereplőt, ami őt is kizökkenti a komfortzónájából” – mondta Iain Forsyth, az egyik rendező egy ízben alkotói elképzelésükről. Épp ezért ültettek Cave kocsijába nagyon különböző figurákat, akik egy-egy időszakban nagyon meghatározóak voltak a művész életében.

Mozinet

És az anyós- vagy a hátsó ülésre bepattanó Kylie Minogue, az egykori zenésztárs Blixa Bargeld vagy a színész-barát, Ray Winstone mind Cave más és más énjét csalogatják elő. Kylie-val szokatlanul gyengéd, Winstone-nal tökös férfi, Bargelddel perfekcionista művész. Mi, nézők pedig élvezzük, hogy maga Cave nem, csak mi látjuk az ő és beszélgetőpartnere arcát egyszerre.

Ezektől a pillanatoktól eltekintve azért a zenész aurája és monológjai uralják a film atmoszféráját. Az alkotók a pszichoanalitikusnál hatórányi anyagot vettek fel, ebből nyilván nagyon kevés került a végső verzióba – így nem derül ki, mennyire jutottak mélyre a beszélgetőpartnerek. Azonban még így is rengeteget megtudunk nem csak Cave-ről, hanem az előadó-művészetről, és a színpad fellépőt és nézőt is teljesen más emberré alakító erejéről.

AFP / APA / Pfarrhofer Herbert

De nem csak beszélő fejek próbálják elmagyarázni a jó koncert szinte megfoghatatlan titkát, hanem olykor hősünk és zenekara, a Bad Seeds is megcsillant valamit ebből a transzcendens állapotból. Élő felvételek szakítják meg a hömpölygő információáradatot, így aztán a stúdióban, egy klubkoncerten és a Sidney operaházban is láthatjuk a zenészeket akcióban, ahogy saját határaikat feszegetve próbáljál elérni az óhajtott állapotot. Ahogy Cave énekli többször is torkaszakadtából az epikus Jubilee Streetben: „I'm transforming /I'm vibrating (átalakulok / vibrálok)”.

A 20 000 nap a Földön tehát egyáltalán nem néz a kulisszák mögé, épp ellenkezőleg: inkább kulisszákat, díszletet épít Cave dalainak és szövegeinek univerzuma köré. Megtudjuk belőle, hogyan születik egy Nick Cave-dal? Nem, de ennél közelebb még nem kerültünk a megértéséhez.

A 20 000 nap a Földönt január 15-től vetítik a hazai mozik. Január 8-án pedig egy premier előtti vetítéssel egybekötött bulin tisztelegnek magyar zenekarok Nick Cave előtt.