"Azt mondják, az ember nem változik, de ez baromság" – szokatlanul nyílt vallomás, egy szokatlanul kitárulkozó lemezen. A fenti sor a Yes, I’m Changing-ből való, a dalból, amelyből idézve Kevin Parker (a Tame Impala egy személyben, zenekarrá csak koncerteken alakul a projekt) bátran válaszolhatna majd minden újságírói kérdésre. Mert Parkert biztosan sokan fogják majd faggatni a Currentsről, a Tame Impala-hangzást teljesen újradefiniáló lemezről.

Arról az albumról, amely – kétség sem férhet hozzá – végérvényesen a mainstream világba katapultálja a pszichedelikus rock rétegvalóságából érkező produkciót. A mostani lépéssel persze Parker rengeteg rajongó elvesztését is kockáztatta, és bizony a Currents R&B-s, diszkó-funkos, hiphopos világa biztosan elijeszt a zenekartól jónéhány elkötelezett rockert.

Mark Ronson nyitotta fel a szemét

A nagy váltás azonban a Tama Impala stílusában az előzményeket nézve persze nem akkora meglepetés. Intő jel volt, hogy Parker zenei szövetségre lépett a hangmintázásból, a zenei újrahasznosításból építkező Mark Ronsonnal, akinek legutóbbi lemezén három számban is feltűnt. Parker nem titkolta, rengeteg hatás érte a közös munka során. Az is jelzésértékű volt, hogy az elsőként megszellőztetett új számot, a Let It Happent, a jogosan körberajongott Jamie XX is DJ-szettjébe emelte – változtatás nélkül. Az emberek pedig elkezdtek Tame Impalára táncolni. Ez azért korábban elképzelhetetlen volt.

Azt is érezni lehetett, hogy Parker legszemélyesebb projektjét, a Tame Impala-brandet lassan kiszabadítaná az űrrock kategóriából. A Párizsban eltöltött időszaka sem múlt el nyomtalanul: bár francia zenész-barátnőjével, Melody Prochettel azóta már szakított, a francia elektronika, azon belül az egyik kedvenceként emlegetett Air-lemez, a Talkie Walkie hatását le sem tagadhatnák az új számok. De dolgozott fel Outkastet, készített közös számot Kendrick Lamarral, és már az előző albumról, a Lonerismről is azt nyilatkozta, hogy azon az albumon is egyszerű popdalokat írt, csak a visszhangosítással, súlyos effektekkel terhelt hangzás miatt kaptak egy furcsa, éteri köntöst a dalok.

AFP / Alejandro Meléndez

Ezt a köntöst vette le az új album kedvéért. A Currents miatt már nem fogják egy betépett John Lennonhoz hasonlítani a hangját. Több helyen is lenyilatkozta, hogy mostanra lett akkora önbizalma, hogy nyíltabban énekeljen, hogy ne bújjon az effektek, stúdiótrükkök mögé. De nem csak az énekhang lett puritánabb: a lemezt teljes egészében feljátszó Parker a gitárfüggönyt is elhúzta. Fejest ugrott az ismeretlenbe, és súlyos groove-okat vagy csilingelő szintifutamokat léptetett a torzított gitár helyébe. Mintha Parker sokszor cukormázzal vonta be az előző lemezeken az ember kezei közül folyamatosan kicsúszó, komplex Tame Impala-hangzást.

Marad a befelé figyelés, de máshogy

Ebből a szempontból a Let It Happen csalóka volt, mert utólag már látszik, hogy az azóta kvázi rádióslágerré váló, középtempós, lustán nyújtózkodó Cause I’m a Man inkább leírja az album hangulatát. De ha vizualizálni akarjuk ezt a hangulatot, akkor a Currents készítésébe bepillantást engedő  teaser-videó egy pillanata is segítségül hívható: Parker házi stúdióként szolgáló lakásának teraszán az ausztrál naplementében áll a távolba meredve, miközben mellette egy hatalmas hangfal bömböl.

Hiába a legtáncolhatóbb Tame Impala-album a Currents, attól még a számok többsége az előző lemezekhez hasonlóan "puha", tét nélküli gondolkodásra, befelé figyelésre ingerli hallgatóját. Ha a Currents legközelebbi rokonait keresnénk az idei felhozatalban, akkor a testvérzenekarként is értelmezhető Pond mellett, az Unknown Mortal Orchestra és a Toro y Moi új lemezeit kell mindenképp megemlíteni.

A lemez megjelenése előtt kidobott számokon (Disciples, Eventually) kívül az eddigi legpoposabb Parker-szerzemény, a The Less I Know The Better pályázhat még a rádiókban is futó nyári sláger szerepre, de a nyomában ott fog kullogni a szakítós Yes I’m Changing is. A lemez második fele tartogatja a lassabban kibontakozó, de annál izgalmasabb pillanatokat. A robothangot (!) is bevető Past Life, a kvázi R&B-számként is értelmezhető Love/Paranoia vagy a tökéletes albumzáró, finom elektronikával, vékony rétegek hozzáadásával felvezetett, na és kifejezetten árulkodó szövegű New Person, Same Old Mistakes lesznek majd a titkos favoritok.

Meghatározta az évtizedet

Kevin Parker ezzel a bátor átalakulással az évtized egyik legfontosabb dalszerzőjévé vált. Míg a debütáló Innerspeaker a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus rockját csavarta meg és tette a műfajt újra divatossá, addig a Lonerism már egy teljesen különálló univerzum volt. Valószerűtlennek tűnt, de egyre több a zenéket nem tudatosan válogató ember ismerte meg a számaikat. A Tame Impalát ismerni és szeretni egyre nagyobb sikk lett.

Parker azonban letért a biztonságos útvonalról, és korábban általa is lenézett műfajokat épített a dalaiba. Ezzel lehet, hogy elindult azon az úton, ami Beckhez hasonlóan igazi kísérletező, mindig más és más stílussal kacérkodó popkaméleonná teszi őt. "Igen, idősödöm, igen, továbblépek. Ha úgy érzed ez nem bűn, akkor tarts velem" - énekli Parker a Yes I'm Changingben. Most különösen megéri vele továbblépni.