szerző:
Lichter Péter
Tetszett a cikk?

Filmnézés közben teljesen megfeledkezünk a külvilágról, a hősökkel azonosulva a vásznon pergő világ részévé válunk. Ez az éber álomra hasonlító kiszolgáltatottság az, ami segíti a feszültség, a suspense kialakulását, illetve a filmes történetmesélés rafinált technikája: itt válik nyilvánvalóvá, hogy a rendezők milyen előszeretettel manipulálnak minket, nézőket - amiért persze hálásak vagyunk. Az alábbiakban néhány kulcsjeleneten és filmen keresztül bemutatjuk a suspense működését.

A filmes feszültség, azaz a suspense létrejöttét a mozgókép információadagolása határozza meg: a néző tudása (vagy nem tudása) révén jön létre. A legszemléletesebb példával Alfred Hitchcock, a suspense nagymestere szolgált, aki mindig ezzel a történettel magyarázta a filmes feszültségkeltés titkát. Képzeljünk el egy jelenetet, amiben két ember beszélget egy asztalnál. Majd néhány perc dumálás után a szoba hirtelen nagy robajjal felrobban. Ekkor a nézőre nem hat semmiféle feszültség, egyszerűen megijed, vagy sokkot kap.

Ám ha elképzeljük ugyanezt a jelenetet annyi változtatással, hogy megmutatjuk a beszélgetés legelején az asztal alatt ketyegő bombát, akkor a feszültség rögvest működésbe lép: ekkor már akár percekig is cseveghet a két szereplő, a néző már tudja, hogy itt valami szörnyűség fog történni. Ilyenkor szorongással teli várakozással figyeljük a jelenetet, hiszen többet tudunk, mint a szereplők, de persze beavatkozni nem vagyunk képesek. Ezt nevezzük suspense-nek.

Hitchcock a suspense-ről:

Hitchcock egész életművét ennek a hatásnak a tökéletesítésére szentelte: olyan zseniális suspense-teremtő volt, hogy klasszikus thrillerjei ötven-hatvan év után is remekül hatnak. Volt olyan filmje, amiben azzal kísérletezett, hogy a nézőt a film teljes időtartalma alatt feszültségben tartsa egy elrejtett hulla köré szervezett vacsorával (Kötél), illetve volt, amikor a sztárt a film egyharmadánál legyilkolva teremtett határtalan szorongást és félelmet a nézőben (Psycho).

Egyik kevésbé ismert, de ma is jól működő filmje, a Gyilkosság telefonhívásra vonultat fel egy klasszikus, szinte tankönyvbe illő suspense-jelenetet. A Grace Kellyre leselkedő gyilkos a függöny mögött megbújva várja a telefon csörgését, hogy hátulról lecsapva megfojthassa a hőst. Hitchock mindenbe beavatja a nézőt: a gyilkos indítékaitól kezdve az elbújásig. A hőssel ellentétben pontosan tudjuk a gyilkos rejtekhelyét. Hitchcock ráadásul kegyetlenül továbbhúzza a feszültséget: a fojtásra készülő gyilkost és az áldozatot egy hosszan kitartott képen mutatja.

Tehát a suspense létrejöttének egyik alapfeltétele az, hogy a néző többet tudjon a fenyegetés alatt álló szereplőnél – persze az is hatásos eszköz lehet, ha pontosan annyit tudunk, mint a szereplők, erre is akad majd bőven példa. A suspense-jelenet megkomponálásakor a rendezők leginkább az információadagolásra helyezik a hangsúlyt: mikor avassuk be a nézőt, illetve mikor hagyjuk magára. Hitchock előbbi jelenetében látható volt, az egyik legegyszerűbb és egyben leghatékonyabb rendezői eszköz a képen belül adagolt feszültség: egyetlen beállításban megmutatni a nézőnek valamit, amiről a hősnek fogalma sincsen.

Erre rengeteg példát lehetne találni, ám a legszellemesebb ezek közül a Peter Jackson által rendezett Gyűrűk ura harmadik részének Banyapókos jelenete, ahol a rendező Hitchcockot is túlszárnyaló pofátlansággal játszik a néző idegeivel. Frodó Mordor kietlen sziklái között bolyong, amikor megjelenik fölötte az óriási Banyapók. Ekkor Jackson, mint egy gonosz kölyök, a végletekig feszíti a parát: a mit sem sejtő hobbit fölé magasodó gigantikus pókot elviselhetetlenül hosszú(nak tűnő) ideig mutatja.

A jelenet beállításainak ravasz megkomponálására egy másik remek példa Spielberg örök klasszikusa, a Jurassic Park. A film egyik csúcsjelenetében a vérszomjas raptorok egy méretes konyhában kutatnak a gyerekek után. Spielberg zseniális érzékkel alkotta meg a jelenet beállításait: a lehető legtöbb képen egyszerre látjuk a lopakodó gyerekeket és az utánuk szimatoló dinókat.

A jelenet remek feszültsége abból ered, hogy a nézők a gyerekek nézőpontját felvéve tudják, milyen közel vannak a raptorok: pont ezért törekedett a rendező arra, hogy a legtöbb kép hátterében ott legyenek a fenyegető ragadozók. Ugyanabban a beállításban mutatni a fenyegetés forrását és annak áldozatát mindig sokkal hatásosabb.

A feszültségkeltés másik egyszerű, de mindig hatásos eszköze a vágás: az az eszköz, ami a filmet a többi művészeti ágtól megkülönbözteti. A vágás segítségével a néző ugyanabban az időben több eseményt láthat egyszerre, ezért lehet minden információ, minden meghatározó tényező birtokában. A vágás információhalmozása révén nézőként annyi tudás birtokában lehetünk, amitől az adott jelenet feszültsége szinte elviselhetetlenné válik.

Erre az egyik legjobb példa a Mission: Impossible első részének híres rablás-jelenete: a CIA főhadiszállására besurranó Ethan Huntnak egy hang- és nyomásérzékelővel ellátott terembe kell leereszkednie, miközben a terembe visszatérni készülő alkalmazott a hasmenésével küszködik. A film rendezője, a Hitchcock-filmek által ihletett Brian De Palma jó érzékekkel mutatja párhuzamosan az összes olyan tényezőt, ami lebukást eredményezhet – ráadásul a totális csend tovább fokozza az izgalmakat.

A vágással nem csak a filmtér különböző pontjaira ugorhatunk ugyanabban az időben, hanem különböző szereplők nézőpontját is felvehetjük. Az úgynevezett szubjektív beállítások révén a nézők egyes szereplők fejébe katapultálnak, pontosan ugyanazt látva, mint ők – így sokkal intenzívebbé válhatnak az egyes képsorok. A suspense-jelenetek esetében a horrorfilmek gyakran élnek ezzel az eszközzel: a nyolcvanas években virágzó slasherekben (Halloween, Péntek 13) például gyakran a késsel gyilkoló pszichopata szemszögébe kerülünk.

Ezzel a húzással a néző rettentő kényelmetlen helyzetbe kerül: a feszültség abból az extra tudásból táplálkozik, hogy a gyilkos szemszögéből látja a mit sem sejtő áldozatokat. Ezt a filmnyelvi eszközt emelte Jonathan Demme a magasművészet szintjére, amikor A bárányok hallgatnak fináléjában a vaksötétben botladozó Clarice Starlingot a gyilkos éjjellátó szemüvegén keresztül mutatta.

Aztán vannak olyan suspense-jelenetek, amik kevésbé hatnak zsigerileg, sokkal inkább egy lassan felemésztő, intellektuálisabb félelemként működnek. A feszültség amúgy is nagyon lelassítja a filmidőt: ilyenkor mindent sokkal hosszabbnak érzünk, persze anélkül, hogy unatkoznánk. Ezért szokták előszeretettel továbbnyújtani ezeket a jeleneteket a rendezők, de a suspense-irodalomban is megtaláljuk a rafinált időhúzás technikáit, gondoljunk Stephen King oldalakon át tartó para-jeleneteire.

A Coen-testvérek is előszeretettel lassítják a végletekig filmjeiket, miközben a bennük lévő feszültség egyáltalán nem lesz kevesebb, sőt. A csodálatos Nem vénnek való vidék című thrillerjük egyik jelenetében a teljesen elmebeteg sorozatgyilkos (Javier Bardem) egy gyanútlan benzinkutassal beszélget: az ártatlan cseverészés potenciálisan halállal végződő, feszült jelenetté változik. Nézőként tudjuk, amit a benzinkutas csak maximum sejteni vél, hogy egy pszichopata gyilkossal beszélget, az is lehet, hogy utoljára. Ez a film egyik legfélelmetesebb jelenete, nézőként csuklóig rágjuk a körmünket, miközben csak egy szimpla beszélgetést látunk.

A suspense lassan őrlő feszültségével gyakran a művészfilmek is előszeretettel játszanak. Gus Van Sant 2003-as Elefánt című filmje a columbine-i középiskolai mészárlást dolgozza fel, idegőrlően lassú tempóban. A film az öldöklést megelőző néhány órát mutatja meg, a leendő áldozatokat követve teljesen banális eseményeken keresztül.

Van Sant kamerája kimért, vágás nélküli képekkel rögzíti a történéseket, ám a szinte eseménytelen képsorok hihetetlen feszültséggel telnek meg. A Tarr Béla által ihletett lassú hömpölygés fokozatosan átitatódik feszültséggel, hiszen mindannyian tudjuk, hogy mi lesz a film vége: az Elefánt ezért úgy hat, mintha egy láthatatlan kéz lassan egy szakadék felé lökne minket.

A Prizma szerzőinek hvg.hu-n megjelent cikkei

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!