Először is egy NDK-film a történetet vélhetően a végkifejletre hegyezte volna ki: az 1919. januári berlini felkelésre és a „szociáldemokrácia árulására”. Margarethe von Trotta verziójából leszűrhetjük, hogy a kormányzattal elégedetlen berlini munkások felkeltek, elfoglalták a sajtónegyedet. Továbbá azt, hogy bár Luxemburgék nem tartották elérkezettnek az időt egy újabb forradalomra, a barikádokra siettek (illetve inkább a Rote Fahne című lapjuk szerkesztőségébe), hogy aztán pár nap múlva az éj leple alatt fegyveresek elfogják és meggyilkolják őt és Karl Liebknechtet.

Egy NDK film nagyon is világossá tette volna, hogy itt jobboldali ellenforradalmi szabadcsapatokról van szó, akik a császárság bukása után kikiáltott köztársaság szociáldemokrata vezetésű kormánya alatt működhettek e zavaros időszakban. Akárcsak azt, hogy Gustav Noske szociáldemokrata belügyminiszter a berlini munkásokkal szemben a kemény rendteremtés mellé állt, csakúgy mint két hónappal korábban a kieli matrózokkal szemben. Hiszen a kommunista kánon a „szociáldemokrácia árulására” fűzte fel a baloldal történetét.

Ám von Trotta filmjében igazából az sem hangzik el, hogy kommunista. Így nem reflektál arra sem, hogy 1918-19-ben történik meg a nagy szakadás a munkásmozgalmon belül a mérsékelt-reformista és radikális-forradalmi szárny között. Eleve elképzelhetetlen lett volna Lenin szerepeltetése – sőt megemlítése! – nélkül egy az 1910-es években játszódó keletnémet film. Pláne úgy, hogy a szereplők (a cári) Oroszországban is fel-felbukkannak. Ám az még hagyján: hiszen az 1917. októberi forradalom itt nemhogy megváltoztatja a világ addigi menetét, de még csak fel se tűnik.

Viszonylag alaposan foglalkozik azonban a film a szociáldemokraták nagy 1914-es dilemmájával. A századforduló után sokszor kiálltak a különböző európai országokbeli baloldali vezetők a nemzetközi munkásszolidaritás mellett a nemzetközi fórumokon, hogy aztán 1914 júliusában-augusztusában saját parlamentjükben (már ahol ekkor már tagjai lehettek – Németországban igen, a Monarchia ausztriai felében igen, Franciaországban igen) a háború mellé álljanak.

Németországban például a többségük megszavazta a hadihiteleket, csupán néhányan tartózkodtak és ketten szavaztak ellene. Az egyikük a kommunista múltból kissé kiíródott Otto Rühle ugyanis később a kommunista mozgalmat is balról támadta, és a Szovjetuniót afféle államkapitalista képződménynek – nem pedig a munkásdemokrácia őspéldájának – tartotta. Így maradt egyetlen hősként Karl Liebknecht. Ahogy a francia háborúellenesség kapcsán is egyedül Jaurest szokás említeni.

Azonban 1914 nyarán talán őket lepte meg a legjobban, hogy „elszakadtak” a munkástömegektől, akik igenis elfogadták a hivatalos verziót: a szülőhazát, a nemzetet meg kell védeni. A kisebbik rosszként többségükben a háború támogatását választották: nemcsak, hogy saját társadalmi bázisukat ne veszítsék el, hanem azért is, ne kiálthassák ki könnyen – és a közvélemény által is elfogadottan – hazaárulóknak. A Luxemburg-féle Spartacus csoport épp háborúellenes jelszóval szerveződött meg német szociáldemokrata párton belül 1915 során, de a parlamenti aprómunkával sem értettek már egyet: a forradalom szükségességét hirdették. Így 1917-ben az SPD-től teljesen elváltak útjai, de csak az 1918-as forradalom hónapjaiban alakult önálló szervezetté, hogy 1919-es évre (január 1-jén) megszülessen a Németország Kommunista Pártja (KPD).

A szociáldemokratákat von Trotta olyannak ábrázolja, amilyenek voltak: középosztálybelinek. Rosa Luxemburg cselédet tart, két szobányi könyvtára van, a kor divatjának megfelelő magas nyakú blúzt és kalapot visel, kávéházban beszélget, és Liebknechtet arra kéri, zongorázzon neki. A legbájosabb az 1900. évet köszöntő szociáldemokrata bál, amin mindenki ott van, aki akkor és ott számított Németországban (és ne feledjük, ekkoriban a szociáldemokrácia nemzetközi nyelve a német volt, szinte minden komoly, európai szintű ideológus a németországi mozgalomhoz kötődött Bebeltől Bernsteinig, hogy Marxról ne is beszéljünk), és a bálon a valcer negédes dallamára táncol egymással. Persze Luxemburg a revizionista Bernsteinnel már 1900-ban sem.

A munkásmozgalom első generációja bár munkásszármazása még kimutatható volt, a középosztály életmódját követte, míg az I. világháború utáni generáció, amely sokkal inkább értelmiségi gyökerű volt, elkezdett „munkásosan”, kissé kopottabban, a választóihoz jobban idomuló öltözékben járni.

Ráadásul Luxemburg meglehetősen emancipáltan viselkedett párkapcsolataiban is, több mozgalmon belüli szeretőt tartott. A kommunista mozgalom későbbi prüdériájával ez a – filmben nem túlhangsúlyozott – szabad szerelem sem fért volna bele. Ám nemcsak nemi szerepek változása vált tabuvá: a kanonizált munkásmozgalmi panteonból a nők úgy általában kikerültek, de legalábbis háttérbe szorultak, feledésbe merültek. Ha a filmet a DEFA készítette volna el, nem Luxemburg, hanem Liebknecht lett volna a fő alak.

Ám a döntő ok, amiért nem az NDK készítette el ezt a filmet mégiscsak az lehetett, hogy a Spartacus Szövetség Luxemburg és Liebknecht vezetésével 1919 elején nem éppen az oroszországi bolsevik párt vonalán haladt. A Lenin vezette párt – a hatalom birtokában – immár a parlamenti politizálás mellett állt, míg Luxemburgék egy fázissal elmaradtak és a munkástanácsok szerepének fokozását, a közvetlen demokráciát támogatták. Haláluk után ebben is változás következett be – a kommunista párt élére kerülő Paul Levi 1919 második felében kisöpörte a pártból ultraradikálisokat – a tagság mintegy felétől megszabadult – és a szovjet útra terelte a KPD-t.