Először hatalmas kivetítőt látunk, rajta Monori Lili arcát közelről. Az ő arcát nézni nagyon szuggesztív élmény, rajta minden rándulás fájdalmas és igaz. Nehéz megfogalmazni Monori Lilinek mint jelenségnek a lényegét. Talán úgy pontos, hogy ő nem magára veszi vagy illeszti a szerepeket, hanem mindig önmagát játssza. Nem saját igazságát keresi egy-egy szerepben, hanem ő maga – a teste, az arca, a hangja, a tekintete – az igazság.

Roma özvegyasszonyt alakít a Látszatéletben, aki a végrehajtóval harcol lakásáért és életéért, vagy azért, ami megmaradt még belőle. Mert a vita egy pontján elmondja a hivatásból szívtelen végrehajtónak (és az utcán látható szegénységre némileg immunis közönségnek) a történetét, amely furcsa, brutális és szomorú – a társadalmi kirekesztettség miatt az. Aztán rosszul lesz, a kivetítő felemelkedik, mögötte meglátjuk azt a józsefvárosi önkormányzati lakást, ahol a filmen látott jelenet játszódott. Nem nagyon lepődünk meg, mert Mundruczó Kornél ezt szokta csinálni: a színpadon működő kamerákkal relativizálja nézőpontunkat, közelít és távolít minket, eltakar, aztán kamerán keresztül mutatja meg, amit az imént rejtett el előlünk.

Rév Marcell

A feltáruló színpadkép (díszlet: Ágh Márton) először a végletekig realistának tűnik: rengeteg használati tárgy, működő vízcsap és mikró, képek a falon, egy apró lakásba zsúfolódott élet. Éppen olyan, mintha ismerősünk otthonába először látogatnánk: pár tárgyon megakad a szemünk, de az egészet részletesen nem deríthetjük fel. A realisztikus aprólékosság mellett viszont már az első pillanatban megsejthetjük a később egyre fokozódó transzcendens jelenlétét: a belmagasság még egy pesti bérház méreteihez képest is beláthatatlan, az egykori két szoba között nagyrészt kibontott fal, a háttérben az íves üvegablakok, az előttük álló három mosógép, az oldalt külön megvilágított kisgyerekportré és a két oldalsó falon lógó apró, de sötétben foszforeszkáló feszület együttes hatása egy templom elrendezésére emlékeztethet minket.

És van apokalipszis is. Miután Monori Lili özvegyasszonya rosszul lesz, a végrehajtó (Rába Roland) némi morális kínlódás után sorsára hagyja. Igaz, hogy kihívja előtte a mentőket, ám a telefonbeszélgetésből nyilvánvaló, a mentőautó soha nem fog megérkezni, hiszen, ha minden ilyen esethez kijönnének, akkor kihalnának a magyarok.

Rév Marcell

Kizökkent az idő, vagyis inkább a tér: az embertelen jelenetre valami transzcendens mozgás válaszol, amiből előre tudjuk azt, ami később derül ki, ez az asszony most meghal, és ezért mindannyian felelősek vagyunk egy kicsit. A lakás lassan elkezd tengelye körül forogni, apróbb és súlyosabb tárgyak zuhannak először a falra, aztán a plafonra, majd ismét a falra és a földre lenyűgöző tehetetlenséggel, az egykori élettérből szeméthalom válik öt perc alatt.

Az előadás legérdekesebb figurája a Rába Roland által alakított végrehajtó: roppant gerinctelen ugyan, de időről időre mégis felvillan benne valami emberi. Visszatér a romos lakásba, hogy azt feketén kiadja egy bántalmazó kapcsolatból menekülő, rossz anyagi körülmények között élő nőnek (Láng Annamária). Ez a nő folytatja az életét gyermekével a halott asszony mementói között. Tárgyai nem emlékeztetik őt semmire, kedve szerint rugdossa őket odébb, és ez teremt feszültséget közte és a nézőtér között, ahol mindannyian ismerjük valamennyire e tárgyak történetét. A magam részéről kicsit reflektáltabb viszonyba kerültem az előadás után a hetedik kerületi albérletemmel és a turkálóból származó ruháimmal.

Rév Marcell

Monori Lili és Láng Annamária története között a legfontosabb összefüggés a kiszolgáltatottság. Az anyagi és érzelmi alárendeltség ilyen formái általánosak és ismerősek, nem kell sokat keresgélnünk, hogy a környezetünkben példákat találjunk rá. Kicsit sajnáltam, hogy ezt az előadás ennyire egyszerű eszközökkel állította elénk: Monori Lili monológja túlbeszélt, Láng Annamária figurájának esetében pedig verbális és képi szinten is megjelenik a bántalmazás; mire a foltokat meglátjuk a testén, azok már nem meghökkentőek, hiszen ismerjük a történetét.

Összeköti a két nő történetét a gyerekeikkel való viszonyuk is. Két sorsára hagyott gyerek – egy tíz év körüli és egy húsz év körüli – találkozik a lakásban, hogy álom-e vagy valóság a jelenet, nagyon nehéz eldönteni, hiszen ekkor az előadásban már megsokasodnak a szürreális képek, életre kel a lakás, átváltoznak a benne élők. Hogy végül mégis úgy kelljen döntenünk, hogy ez a valóság, arról egy kissé már elavult, ám valóban megtörtént esemény megidézése gondoskodik: a Moszkván egy szamurájkardos fiú leszúrt egy másikat 2005-ben (Mortimer-ügy), de mindez elég sután, erőszakoltan illeszkedik az előadás végéhez.

Rév Marcell

A Látszatélet dramaturgiailag nem közelít túlságosan árnyaltan témájához, kissé klisészerűen jeleníti meg a nyolcadik kerületi (avagy magyar társadalmi) nyomort, és emberek igatag próbálkozásait a túlélésre, a megmenekülésre a teljes ellehetetlenüléstől. Sokkal többet mond viszont a látvánnyal minderről, a színen megjelenő tárgyak beszélnek nekünk az időről és az átmenetiségről.