Tóth Csaba A sci-fi politológiája című könyvében közkedvelt sci-fik univerzumait vizsgálja, és bizony több eddig fekete-fehéren látott történetet helyez egészen más megvilágításba. Hollywood nem szereti túlbonyolítani jó és rossz küzdelmét a tudományos-fantasztikus történetekben, de ha közelebbről szemléljük a hősöket és ellenlábasaik céljait, és azt, hogy az elképzelt jövőben milyen hatalmat szolgálnak vagy vezetnek, saját korunkról is többet tudhatunk meg.

Tóth Csaba a Star Wars univerzumot érintő nézeteit a saga eddigi legutolsó részének, Az ébredő Erő premierje előtt mutattuk be (lásd keretes írásunkat), ám a Republikon Intézet igazgatója egyetemi óráin is rendszeresen tárgyal más sci-fikből ismert univerzumokat. Motivációja egyértelmű: elképzelt birodalmakról, zsarnokokról, forradalmakról sokkal felszabadultabban lehet elmélkedni és a vitázni, mintha a náci Németországról, a sztálinista Szovjetunióról, vagy épp napjaink Kínájáról, Putyin Oroszországáról lenne szó.

Természetesen nem minden sci-fi tárgyalható politikai szempontból, hiszen a filmekben/könyvekben sokszor nem jut idő/hely egy-egy utópisztikus társadalom bemutatására. Tóth Csaba épp ezért koncentrált olyan sagákra, az Éhezők viadalára, a Star Warsra, a Star Trekre, a Dűnére, a Battlestar Galacticára, amelyekben a szembenálló felek politikai meggyőződései nagyban alakították a cselekményt. Tóth legérdekesebb elemzéseiből válogattunk ki kettőt, amelyeknek jócskán lehetnek aktuálpolitikai tanulságai is.

(Az elemzések olyanoknak szólnak, akik ismerik a történeteket. Tehát aki még pótolná ezeket a filmeket, sorozatokat, és nem szeretne spoilereket, az ne olvasson tovább)

Az Éhezők viadalában nem is Katniss az igazi hős

A trilógiát alapvetően Snow elnök és a húga helyett a játékba jelentkező Katniss Everdeen szembenállásaként szokás értelmezni, mintha csak egy gonosz zsarnok és egy lázadó hős párharcát látnánk/olvasnánk. Azonban ahogy arra Tóth Csaba felhívja a figyelmet, Az éhezők viadala egy izgalmas, komplex képet fest a sci-fik sokszor egydimenziós felépítéséhez képest.

Katnisst kezdetben egyáltalán nem érdekli egy lehetséges lázadás a körzeteket kizsákmányoló és elnyomó Kapitóliummal szemben. Az első részben, miután Peetával közösen megnyeri a játékot, azért egyezik ki Snow elnökkel, mert a családját akarja megvédeni. Tudja jól, hogyha nemet mondana Snow zsarolására, megölnék szeretteit. Ezért Katniss nem lázadó, hanem egy kiegyező politikus, aki belátta, hogy a lázadás még több áldozattal járna.

Az éhezők viadalának egyik legérettebb gondolata, hogy szakít azzal a toposszal, amely szerint a lázadás hősies és nemes cselekedet - míg a rendszerrel való megalkuvás a gyengeség jele.

Mennyire más felállás ez, mint A Birodalom visszavágban, amikor az összes néző gyűlölete Lando Calrissianra összpontosult, miután elárulta Han Solóékat.

Snow elnök (Donald Sutherland) Az éhezők viadalában

Fórum Hungary

A trilógia nagy kérdése így az, szabad-e lázadást szítani a regnáló igazságtalan hatalom (a leginkább a dél-afrikai apartheidre hajazó kizsákmányoló Kapitólium és Snow) ellen, ha a lázadás árát épp a felkelők fizetik meg. Ezért hezitál Katniss a forradalmi lelkületű Gale és a megfontoltabb, békepárti Peeta között. Főleg, hogy egyáltalán nem garantált az sem, hogy a hatalom megdöntése után egy igazságosabb rendszer épül ki.

Tóth nem is olyan távoli példákkal szemlélteti mennyire kockázatos egy-egy forradalom. Az arab tavasz például egészen más eredményeket hozott az eredeti céloknál, és egyedül Tunéziában járt némi sikerrel. Egyiptomban katonai vezetés, Líbiában anarchia, Szíriában polgárháború lett a demokratikus változtatásokat sürgető felkelések következménye.

Innen nézve nem is Katniss, hanem a játékmester Plutarch, és az egykor viadalt nyerő, alkoholista Haymitch azok, akik áldozatot hoznak (lemondanak saját jólétükről és biztonságukról) a forradalom sikeréért, és mindkettőjük a háttérben, megfontoltan sakkozik. Ez egyben azt is megmutatja, hogy egy szereplő megvetendő tulajdonságai ellenére akár erkölcsileg jó célért is harcolhat. Ártatlanok halálát okozták néhány esetben, nélkülük azonban nem lehetett volna megdönteni a Kapitóliumot.

Katniss a felkelés szombóluma, de ő még kevés lett volna a sikerhez

Fórum Hungary

A Dűne és az orosz kommunista forradalom analógiája

A Dűne-sorozatból a legtöbben általában az első könyvre, és az abból készült mozifilmre emlékeznek, amely úgy végződik, hogy a két hatalomért versengő, a császári Ház ellen szegülő arisztokrata család, az Atreidesek és Harkonnenek küzdelme végül az előbbiek győzelmével zárul. A hatalmat jelképező bolygó, a minden szükséglet felett álló fűszer-lelőhely, a Dűne végül Paul Atreides befolyása alá kerül, miután sikerül maga mellé állítani az addig teljes elnyomásban élő őslakosokat, a fremeneket.

Az első rész (az eredeti könyvsorozatban még öt könyv jelent meg Frank Herberttől) után azonban folytatódik a történet, amely már azt mutatja be, hogy az Atreidesek néhány generáció után hogyan válnak zsarnokokká. Paul Atreides leszármazottait már nem a jó szándék, hanem saját hatalmuk megőrzése hajtja, bármilyen áron.

„A galaxis visszafejlődik, a személyi szabadság csökken és a totális elnyomás fokozódik. A galaxis lakóinak többsége számára II. Leto (Paul Atreides unokája) uralma összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint amilyen a korábbi császári Ház uralkodása alatt volt. (…) Mindez nem csak a Dűne univerzumában van így. A történelem tele van olyan helyzetekkel, amikor egy tökéletlen, de a verseny elemeit tartalmazó zsarnokságot egy totális diktatúra vált fel” - fogalmaz a szerző.

A Dűne: lehet nem is Paul Atreidesért (bal oldalon: Kyle MacLachlan) kellett volna szorítanunk?

AFP / Archives du 7eme Art / Photo12

Tóth Csaba legismertebb példaként a francia forradalmat hozza elő, ahol a királyságot öt éven belül a jakobinus diktatúra váltotta fel. De az orosz kommunista forradalom sem a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetését hozta el, hiszen a cári hatalmat megbuktatta ugyan, de aztán Lenin, majd Sztálin idején önmaga véres paródiájává, diktatúrává „fejlődött”.

Innen nézve érthető például Katniss őrlődése Az éhezők viadalában is, hiszen ő sem tudhatja előre, milyen rendszer váltja fel a zsarnoki uralmat. A Dűne-sorozat így a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve mondás tökéletes metaforája. Paul Atreides az első részben még tényleg azért küzd, hogy az elnyomó császári rendszert megdöntse, és leszámoljon a még zsarnokibb Harkonnen-házzal. Ezért hívja szövetségesül a hatalmat jelképező bolygó őslakosait, a fremeneket. Azzal azonban nem számolt, hogy minden jó szándék ellenére innen már nincs visszaút: a fremenek, mint a legnagyobb hatalmat jelentő fűszer birtokosai megrészegülnek a hatalomtól, és vallási alapon, egyfajta sci-fi dzsihádot indítanak.

Paul még nem, de unokája, II. Leto már a hatalomtól megrészegülve végleg felszámolja a korábbi kényes egyensúlyt az univerzumban. Azt a kényes egyensúlyt, amely Tóth szerint leginkább a középkori Német-római Birodalomnak megfeleltethető, ahol a császár hatalma inkább csak névleges volt, és a valódi erőt a választófejedelmek képviselték. A Birodalom korrupt volt és egyáltalán nem számított egységesnek, egyes részei akár háborúztak is egymással. Az Atreides-forradalom ezt a Birodalomhoz hasonlatos felállást változtatta meg.

„A Dűne-univerzum paradoxona, hogy a legszimpatikusabb vezető győzelme taszította a galaxist a legsötétebb zsarnokságba. (…) Pault saját korában megmentőként ünnepelték; jó szándékát senki sem kérdőjelezte meg. Mégis érdemes elgondolkodni rajta: vajon a galaxis nem lett volna-e egy szabadabb, prosperálóbb hely, ha az Atreidesek ellenségei, a gonosz Harkonnenek győzedelmeskednek?”