hvg.hu: A kötet magját a világhálón lévő régi fényképekből kiinduló versek alkotják...

Rakovszky Zsuzsa: Internetes keresgéléseim során fedeztem fel ezt az oldalt, és azóta rendszeresen nézegetem. A Fortepan 1900 és 1990 között készült fotók gyűjteménye, és ebbe az időszakba beleesik 40 év az én életemből is, úgyhogy a képek böngészése nagyon sok mindent felelevenített a múltamból, valószínűleg ezért szeretem annyira. De a versek nem konkrét fotókról szólnak, inkább azokról az emlékekről és gondolatokról, amelyeket előhívtak.

hvg.hu: Saját fényképalbumokat is szokott lapozgatni egyébként?

R. Zs.: Igen, és mint a legtöbb emberről, rólam is életem első tíz évében készült a legtöbb kép, azokat is szoktam nézegetni, illetve a már felnőtt fiam gyerekkori képeit. A fortepanos fotókon mások múltja, emlékei vannak, de azért az enyémek is, mert a frizurák, a lakásbelsők, az autók, a plakátok közösek, még akkor is, ha a képeken szereplő személyeket nem ismerem. Bár bennem mindig él a titkos remény, hogy hátha találok egy olyan képet, ahol véletlenül egy számomra fontos személyt örökített meg a fotós, mondjuk például az édesanyámat, amint átmegy 1965-ben a soproni utcán. Eddig még nem bukkantam rá ilyen képre, de találtam például fotókat a saját házunkról.

Képünk illusztráció.

Fortepan / Haui Balázs

hvg.hu: Szükség van a fényképek adta inspirációra ahhoz, hogy felidézze a  múltat? Fotók nélkül nem megy?

R. Zs.: Az ember emlékezete spontán nem működik olyan jól, hiába próbálok visszaemlékezni bizonyos időszakokra, mindig ugyanaz az egy-két jelenet idéződik fel, de ha van valamilyen külső ösztönzés, akkor jobban megindul az emlékezés. Azt gondolom, nemcsak nekem fontos a gyermekkor, ami az én esetemben az ötvenes-hatvanas évekre esett, vagyis távolról sem nevezhető idillinek. De gyerekként, és még talán serdülőként is olyan intenzitással éli meg az ember a világot, ami azután később már csak pillanatokra adódik. Valószínűleg ezért is tér vissza az ember olyan szívesen ebbe az időszakba. A versekben leginkább a másokkal közös emlékeim jelennek meg: a május elsejék, a tévéműsorok stb.

hvg.hu: De feltűnik a műselyemipari vállalat üdülőjének pingpongasztala is, vagy egy műkorcsolya-közvetítés...

R. Zs.: A műkorcsolya nekünk nemzedéki élményt jelentett, emlékszem, még tévénk se volt, mentem át a szomszédba, hogy megnézzem a jégtáncgálát vagy a Ki mit tud?-ot. De hasonló közösségi élmény volt a Táncdalfesztivál is.

hvg.hu: Bár köztudott, hogy a Fortepanon nincsenek 1990 utáni fotók, mégis több olyan mondat van a kötetben, amelyek mintha a máról is szólnának. Engem például szíven ütött a verssor arról, hogy „Örök tiltakozásban csak elzsibbad a lélek”.

R. Zs.: Pedig ez az 1956 utáni konszolidációra vonatkozik, és én nem is tudom a jelenre vonatkoztatni. Persze minden és minden más között lehet párhuzamot találni, hiszen a történelem során ugyanazok a helyzetek ismétlődnek némi változtatással, de azért számomra inkább a különbségek szembeszökőek. Annak idején már az óvodában vagy az alsó tagozatban sem lehetett kikerülni a hazugságot. Ugyan még óvodás voltam 56-ban, de valahogy érzékeltem, hogy itt valami fontos történik, és azt is, hogy ezt a valamit nem sikerült győzelemre vinni. Soproni vagyok, nálunk a fél város megindult Ausztria felé, és az ország más részeiből is sokan jöttek. Édesanyám özvegyen nevelt, és nem akart elmenni, úgyhogy mi maradtunk. A szülői kiszolgáltatottságot is pontosan érzékeltem, azt, hogy ha én elkezdeném jártatni a szám az iskolában, akkor abból nemcsak nekem lenne bajom, hanem neki is.

Rakovszky Zsuzsa átveszi a Kossuth-díjat 2010-ben.

MTI / Soós Lajos

hvg.hu: A 80-as években már felnőttként is lehetett tapasztalata a rendszerről ...

R. Zs.: A 80-as évek elejétől vagyok szabadfoglalkozású író, úgyhogy ettől kezdve már nem igazán éreztem a bőrömön a rendszert, az ugyanis leginkább az intézményeken, iskolán, munkahelyen keresztül tartotta ellenőrzése alatt az embereket. A nyolcvanas évek második felében aztán már érezni lehetett a rendszerváltás előszelét, mindenféle rendezvényekre, sőt tüntetésekre lehetett járni – szép évek voltak. Később persze mindez megszokottá vált és elszürkült.

hvg.hu: Milyenek lennének azok a versek, amelyek az 1990 utáni időkről íródnának? Mik lennének a kulcsszavak?

R. Zs.: Az az igazság, hogy nekem a személyes életem nem sokkal a rendszerváltás után nagyon megváltozott, akkor született a fiam, egyedül neveltem, és voltak nagyon nehéz éveink, főleg anyagilag, de egyébként is, úgyhogy nehezen tudom elkülöníteni azokat a dolgokat, amelyek a tágabb társadalmi környezetből következnek, és azt, ami a személyes élethelyzetből. Ezzel együtt, az egyik kulcsszó talán az "elveszett illúziók" lehetne: én például azt hittem, a szólásszabadság azt jelenti majd, hogy nem kell többet a sorok között olvasni, és fehéren-feketén kiderül az igazság – ki hitte volna, hogy e helyett különféle, egymással ütköző elfogultságok és manipulációk közül kell majd az igazságot, vagy annak töredékét kihámozni? A másik kulcsszó talán a "létbizonytalanság" lehetne, erre se számítottunk, és igen sok embert érintett és érint azóta. Engem talán kevésbé, mert nagyjából ugyanazt csináltam 1990 után is, mint amit korábban, vagyis fordítottam. 2003-ban pedig a fiammal visszaköltöztem Sopronba, Pesten valahogy nem tudtam meggyökeresedni. Most ugyanabban a lakásban lakom, ahol felnőttem. Azt hiszem, nekem különösen fontos a gyerekkor, a tárgyaival, tereivel együtt.

hvg.hu: Vagyis a gyerekkora tárgyai között él, amelyek bizonyos szempontból nem a saját tárgyai, hanem a múlt rekvizitumai...

R. Zs.: Igen, ez „örökség”. Nincs meg már minden persze, volt egy nagy szekrényünk, amellyel még most is szoktam álmodni néha, hogy mégiscsak megőrződött valahol, és egyszer csak hazajön és becsenget, mint a Mándy-novellában a pálmafa. A tárgyakhoz, illetve a környezethez való ragaszkodás nyilván a már nem élő emberekhez való ragaszkodásnak egy formája, az emléküknek az őrzése, egyfajta pótlék.

Képünk illusztráció.

Fortepan

hvg.hu: Lehet, hogy azért is szeretik az olvasók ezeket a verseket, mert másoknak is segítenek emlékezni a saját múltjukra?

R. Zs.: Nem tudom, könnyen lehet, hogy aki az én korosztályomból szereti, az csakugyan azért, mert felidézi ezeket a közös emlékeket. De a Fortepan-ciklus csak egyik fele a kötetnek, a másikban inkább általánosabb élethelyzetekről, életproblémákról szóló versek vannak.

hvg.hu: A könyv számomra talán legmegrázóbb verse az Otthon is a kötetnek ebből a másik részéből való. De ez az otthon is inkább csak pótlék, hiszen egy Idősek otthonáról van szó.

R. Zs.: Az idősek helyzetével koromnál fogva gyakran szembesülök. Egy nagyon kedves barátnőm halt meg nemrégiben úgy egy idősek otthonában, hogy közben a másik három szobatársa éppen egy brazil tévésorozatot nézett teljes hangerővel. Ezek a dolgok nagyon megrendítenek, úgy általában az öregségnek és a halálnak az a módja, amire mostanában számíthat az ember.