- Bácsi, nem tudja, mikor megy a mosdósi helyiérdekű járat? - vette elő zsebéből társadalmi mosolyát Áron.
- Hát érdekesnek ténylegessen érdekes - formált tölcsért füléhez az illető - , mert hogy egy plébános harangostul bezuhanjon a toronyba, három födémet is átszakítson, az már nem éppen semmiség. Vagy ha ez semmiség, akkor, ugye, mi tekintődjék valaminek? A plebános még a bajszát is megpödörte volna utána, ha lett volna neki, de minthogy nem volt pehelynyi sem, istenuccse, nem tudom, mit pödört meg. Előmászott abbul a rettentő porfelhőbül, aszonta, hogy szent, szent, szent az Úr, jöjjenek, kedves hívek, egy kis süteményre, és fölyhőzött belőle a miskulancia, ahogy csapdosta bőszen a koromfekete szoknyáját. A süteménybül falat nem sok, annyit se mertünk harapni, mert valaki csak megkóstulta, kék lángot okádott, mint a gázbojler, és azon minutában úgy kinyúlt, mint egy úthengerrel kivasalt manzsetta. Ördöngösség, én aszondom, de hát helyi érdekességnek érdekesség, az mán biztos, ahogy tetszett kérdezni.

- Jóember, mikor megy a mosdósi kávédaráló? - kérdezte Áron egy láthatósági mellényben villogó, baltával szabott arcú embertől, akibe nagy erőkkel kapaszkodott egy fagyállóval telis teli, öttonnás pillepalack.

- No, aztat maga észre fogja venni, mer a mosdósi vonat merő babonaság, csak jól ügyeljen, hogy véletlenül még jegyet ne váltson rá, azzal nem engedik felszállni. Viszont ha háromszor sarkon perdül, pokolparázzsal szikrát von az égre, akasztott ember fogsorát veszi szájba, és úgy verdes a kezével, mint ki égre szállana, no, akkor majd meglátja, mi esik meg, mi nem. De nem tőlem tudja, mert a végén még megütöm a bokámat.

Azzal a mokány közmunkás kicsapott a keze szárával egy féldeci taknyot, és a meglehetős matéria fluoreszkáló denevér gyanánt csüngött egy közeli bokron. Áron szenvedélyesen megszorongatta az atyafi kezét, és utána beleszippantott saját tenyerébe. Jellegzetes aroma, késő őszi mezőre kiteregetett, áfonyás mellékízű antiloptrágya, patanyomban meggyűlt füstízű cserfalavelek kesernyésen erjedő mákonyával egybeszűrve. Már megérte. Egyáltalán, a valóság nyers és közvetlen megtapasztalása minden kinccsel felér.
A varázslat kétségkívül segített Áron egy töpörödött nénike visszhangos fülkagylójában találta magát, szépen meghúzódott a hallókészülék beszögellésében. Körülötte a fülzsír a vonat kattogásának ritmusára reszketett.
Szemben vele egy plébános ült világító mellényben, és a húga disznairól mesélt, amelyek alighanem felfalták az egyik félkegyelmű kölköt a faluból.

- Na persze, plüsscicának nézhette a kicsike a loncsos dögöt, tutujgatni akarta, és nem számolt az állat mindenevő természetével. A sertésben, kérem, olyan erős a természet, hogy ha a konda befordul a sarkon, előbb jön a természet és csak aztán, vagy száz méterre lemaradva mögötte a gyesznó. Teljes bizonyossággal nem lehetett tudni, mi történt, ám a kisfiú véres ingeujját úgy tépték ki a rusnya jószág foga közül. Végezetül szegény koszos mégis késhegyre került, hogy a gyomrában meglelődjék a kissrác valamelyik porcikája, de mire a vágáshoz értek, már mindenki annyira metafizikus hangulatba került az elfogyasztott kiegészítőktől, hogy át voltak szellemülve, mint a lábujjhegyen járó, összeillesztett ujjakkal imádkozó szentek. Nem is esett ott holmi nagy válogatás, szőröstül-bőröstül beledarálták a malacot a hurkába-kolbászba. Aztán mikor télen valaki foga alatt megcsikordult egy apró, kereszt formájú ékszer, mely a mi Urunk kínszenvedésére emlékeztet, akkor ötlött fel bennük, hogy tényleg, a böllért, akinek ilyesmi csüngött a füléből, az ölés óta senki se látta. Igaz, nem is kereste senki, nagy áradások jártak akkoriban, kecske, kutya tetemét sorjával vetette ki a patak, azt vélték, tán erre a sorsra jutott az áhítatba túlontúl belemerült mészáros is, pedig hát úgy látszik, csak jóhiszemű balvéletlen áldozata lett. Olyan jóízű kolbászt azelőtt se, azóta se sikerült gyúrni, a böllér tudott valamit.
- Különben - vágott közbe Áron - én egyszer brokkoliból csináltam vegakolbászt, csak valahogy eltetvesedett a zöldség, de mindenki fűszernek hitte a sok kis kedves, fekete lényt...

- Egyesek teljesen elpofátlanodnak jó dolgukban - mondta az öregasszony, aki kiöltötte nyelvét, mely kék volt, akár egy gázbojler lángja, majd egy darab fülzsírral együtt kivakarta füléből Áront, belekente a brokkolikolbászos szendvicsébe, és roppant jóízűen falatozni kezdett.

- Nehogy itt nekem láthatatlanná váljon, aranyom, mindjárt beérkezünk az alagútba - terítette rá a láthatósági mellényt a plébános az öregasszonyra. Áron pedig a műanyag fogak közt ropogva megállapította, hogy hiába veri le az összes almát az ágról Newton, az összes majmot a fáról Darwin, meg hiába jön Einstein a relativitás-elmélettel, azért a műfogsorrögzítőnek, mint találmánynak, az ég egy adta világon nincs párja. Mindeközben a vén satrafa úgy ragyogott a sötétben, mint a pócsi Mária.