Családjával 2006-ban Norvégiában telepedtek le, jelenleg idősgondozóként dolgozik. A Megint hazavárunk című regényben Kun Árpád nem akart sem valóságról írni, sem dokumentálni valamit, mégis ő a főszereplője annak történetnek, ami elmeséli, hogyan vág neki a család egy Suzukival a világnak.

Bár először furcsa volt számára a gondolat, hogy házi segítőként dolgozzon, de később rájött, hogy íróilag ez igazi aranybánya. „Belelátok az emberek életébe, és úgy tűnik, nagy téma, ha valaki idegenként tölti a mindennapjait valahol. Persze ha nem írnék mellette, akkor ez a munka nem elégítene ki.”

A barátai és a magyar társaság hiányoznak neki, de nem olyan típus, aki naprakész szeretne lenni arról, hogy mi történik:

A nők a szappanoperákra vannak rákattanva, a férfiaknak az okoz függőséget, hogy mi történik Orbánnal, Gyurcsánnyal, Vonával. Néha megnézem a hírműsorokat, és bosszankodom. Ha buziznak, zsidóznak, azon nagyon fel tudom húzni magam. Pláne amikor az ellenzék is beáll a sorba. Hogy lehet ebből hír? Egyáltalán miért foglalkoznak ilyesmivel a politikusok? Ezek személyes, szent dolgok.

Kun szerint Norvégiában még egy takarítónő is tudja, hogy aki másokat identitásában vagy vallásában megsért, azt azonnal ki kell rúgni. Mint elmondja: „ott ez a fajta beszédmód csak a legszélsőségesebbekre, a legaljára jellemző, itt meg fönt van a felszínen”.

Soros-ösztöndíjasként a Soros elleni kampányt úgy értékeli, hogy „ennek már semmi köze jobb- és baloldalhoz, ahhoz, hogy kinek milyen a politikai meggyőződése. A magyar demokráciának befellegzett.”

Az interjút teljes terjedelmében a friss HVG hetilapban olvashatja.

hvg