„Ez kényelmes felállás volt, legalább húsz éve játszottuk. Egyikünk se akart idejönni. Már eleve sem. Ebbe a galaxisba. Ebbe a korba. Abba a városba. Aztán ebbe a városba. Arra az egyetemre. Abba az országba. Sehova. Aztán mégis folyton odamentünk, és folyton úgy néztünk körbe életünk minden napján, mintha rangon aluli lenne a létezés. Van ez a fajta nő, egészen gyakori” – húz bele már a legelején Szécsi Noémi legújabb regényében, ám helló, az Egyformák vagytok távolról sem tudósít arisztokratákról, grófokról, bojárokról, márkinőről, kurtizánokról, kellemről és bájról, buja gazdagságról, sokkal inkább a nemesség hiányáról – minden értelemben.

Az írónő az élettel és az emberi történetekkel kapcsolatos romantikát egy nagyszabású projekt keretében már lassan nyolc éve csákányozza a „valóság” javára: Nyughatatlanok című történelmi regényében a Bárdy-család sorsán keresztül az 1848-as forradalom utáni magyar emigránsok tengődését mutatta be, majd a Gondolatolvasóban gyermekeik meddő boldogulási kísérleteit visszatérve Magyarországra, az előző kettőhöz lazán kapcsolódó friss kötet pedig megérkezik a mába, ám mondani sem kell: itt sem vidámabb a helyzet. Hiszen ha az idő pontosan nem is 2017, hanem környéke, a helyszín kétségtelenül Budapest, a műfaj pedig egy önmagából kifordított zolai, balzaci hagyományokon nyugvó társadalmi regény, benne felső-középosztálybeli szereplőkkel, az ún. magyar balliberális értelmiséggel.

Hogy is lenne vidám a helyzet? Ahogy beszélgetésünk során az írónő elárulja, az életünk minden szegmensét átjáró napi frusztráció akarva, akaratlanul átszivárgott a szövegbe. „Lassan túlvagyok kétszer nyolc éven, a fiatalságomnak két olyan nyolc éve telt el, melyek közül egyik sem volt diadalmenet. Most már nem is gondolom, hogy valami jó is történhet velem, és az országgal, ahol élek. Akinek erre hajlama van, annak a lemondás beeszi magát a lelkébe, így egyfajta leszámolás érzés vezérelt végig írás közben, ami részben annak is szólt, hogy mennyire elegem van ebből az egészből, a közéletből” – fakad ki Szécsi Noémi.

Fazekas István

Ehhez méltóképpen az írónő a félrészeg társalgások jellegzetes stílusából csinál finom, fanyar humorú irodalmi nyelvet. Ez azért nagyon fontos, mert hihetetlenül szórakoztató, és felszabadítja az olvasót az említett frusztráció alól. „Van ez a közhely, miszerint nem számít, hogy honnan jöttél, bármit elérhetsz, csak a személyiséged és a teljesítményed a fontos. Ahogy telnek az évek, az ember azt tapasztalja, ha a múltját és a származását különösebben nem is tartja fontosnak vagy érdekesnek, mégis hatalmas súlyként cipeli magával mindenhova, miközben idővel valahogy mégis belesüllyed bizonyos társadalmi kategóriákba. Hiába indulunk nyitott szívvel, végül mind skatulyák szerint kezdjük dekódolni a világot, mert megkönnyíti az életünket, ha a másikat politikai vélekedése, illetve származása alapján besoroljuk valahova. Nagyon szeretném azt gondolni, hogy ezt valahogy meg lehet úszni, de a fene se tudja, hogy lehetséges-e.”

Ezek után nem véletlen, hogy némi rátöltés után – és persze tisztán is elég jól megy –, a regény főszereplői, a két barátnő, Emília és Elza kegyetlenül sommás megjegyzéseket tesznek a körülöttük lévő emberekre, mert nagyrészt így igazodnak el a világban, találják meg önmagukat benne. És micsoda szerencse, hogy egy regényben vagyunk, amit egy olyan író írt, aki elég bátor ahhoz, hogy megengedjen magának egy másik közhelyet, miszerint az írónak mindent szabad. Vagyis végre felszabadulhatunk a XXI. század görcsös píszíségétől, ami hiába az emberi méltóság kifejezésének eszköze, közben az Egyformák vagytok tanulsága szerint is rengeteg frusztrációt okoz, mert elveszi a világ felcímkézése adta személyes biztonságérzetet.

Sőt, az írónő szerint magunkban másokról ironikus, gonoszkodó megjegyzéseket tenni igenis rengeteget segíthet – különösen a nőknek. „A gyermekvállalás és a meddőség kérdése ma iszonyú megrendítően van jelen a velem egykorú nők életében. Én ugye a Ratkó-gyerekek unokáinak nemzedékébe tartozom, és rólunk már kiderült, hogy mi már nem fogjuk teleszülni a Kárpát-medencét. Ehhez képest iszonyú látni-hallani az ilyen-olyan szaporodási ágendákat, és azt, hogy a gyerekvállalás kérdése a propaganda szintjére tudott emelkedni 2017-ben. Dermesztő, hogy ugyanazok a dumák hangzanak el ma, mint az 1920-as években, amikor például az volt a mondás, hogy az egyke hazaárulás.”

Fazekas István

Szécsi Noémi hősnői mi mások lennének, ha nem hazaárulók, hiszen Elzát, a nagyvilági modern nőt, a menő kiadói jogászt a gyereknevelés helyett inkább a férfiak foglalkoztatják, ám ez korántsem a vamp története, sokkal inkább az áldozaté, akinek szocializációjából adódóan meggyőződése, hogy a szexualitása felett ő nem, csakis A Férfiak rendelkezhetnek. Emília, a történész pedig szinte már említésre sem méltó kategória, akinek egy munkahelyi viszonyból születik „törvénytelen” gyereke. Különben is, ki vesz komolyan egy olyan egyedülálló anyát, majd megcsalt feleséget, aki a regényből idézve, „puncitörténelemmel”, vagyis nőtörténettel foglalkozik.

„Nekem nagyon rendes apám és férjem van, soha senki nem bántott, nyilván bármikor hajlandó vagyok kiállni az érzékeny, okos, tapintatos és jólelkű férfiak mellett, ám a hétköznapjainkat valamiért mégis valami nagyon tompa, macsó jelenlét határozza meg” – mondja Szécsi Noémi, aki kissé félve azt is bevallja, hogy a regényt befejezve elgondolkodott, hogy könyvére rásülhető-e a „férfigyűlölő”-bélyeg. „Én nyilván nem akartam ilyenre írni, de valahogy mégis ilyen lett, mert azt érzem, hogy a hozzám korban, élethelyzetben, és társadalmi státuszban nagyon hasonló női főhőseim, ha nem is konkrét férfiakkal, hanem valamiféle férfi elemmel harcolnak: minden akadálynak, ami felmerül az életükben, annak valahogy férfias arcéle van” – von mérleget regényéről Szécsi Noémi, aki a regényírással párhuzamosan kutatja és írja a magyar nőtörténet, A budapesti úrinő magánéletének eddig hiányzó fejezeteit.