Antal Nimród: Nem volt célom az olcsó, a gyáva, a könnyű út
2003-ban megrendezte a modern magyar filmgyártás egyik legfontosabb alkotását, majd Amerikában forgatott négyet: elhagyott szobákról, pénzszállítókról, ragadozókról és metalzenészekről. Nemrég visszatért, és az elmúlt 25 év talán legfelkapottabb magyarországi bűnügyi sztorijáról készített izgalmas, pergős akciómozit. Antal Nimróddal a Viszkis bemutatójának alkalmából beszélgettünk.
Hvg.hu: Négy amerikai film után rendezett most ismét Magyarországon. Mennyiben volt más leforgatni a Viszkist a hollywoodi munkáihoz képest?
Antal Nimród: Sokkal jobb, sokkal tisztább folyamat nekem Magyarországon filmet készíteni. Ebben az esetben például maga a filmkészítő volt az, aki beadta az ötletet, azt jóváhagyták, aztán a csapattal elindultunk, és megvalósítottuk. Amerikában egy csomó egyéb lépcsőfokot meg kell mászni, főleg ha a stúdiórendszeren belül dolgozik az ember. Összességében az egész ottani folyamat egy kicsit bonyolultabb, és azt érzem, hogy nem feltétlenül hatékonyabb. Abban, hogy én most itthon dolgozhatok, az a király, hogy békén hagynak. Kapok egy nagy költségvetést, ami persze amerikai értelemben véve nem nagy, de a magyar viszonyokhoz képest igen. Maga az energia a munkába megy bele, nem annak megszerzésébe, az egók kezelésébe, vagy a rendszer kielégítésébe.
Hvg.hu: A Kontrollhoz képest mennyire volt más most megint itthon forgatni?
A.N.: Az utóbbi tíz évben rengeteg magyar stábtag vett részt itt forgatott, nagy amerikai produkciókban. Amúgy már a Kontroll forgatásán is egy nagyon tehetséges csapattal voltam körülvéve, de most azt tapasztaltam, hogy a Viszkis stábja ugyanolyan jó, ha nem jobb, mint az amerikaiak. Talán azért is lehetnek jobbak, mert óriási büszkeség és energia áradt belőlük felém és a film felé. Nagyon akarják, hogy legyenek magyar filmek, és hogy azok jók is legyenek. A Kontroll elkészültekor a forgatókönyvnél kicsit magunkra maradtunk, a Viszkis esetében viszont velünk volt egy Hegedűs Bálint nevű fiatalember, aki segített a forgatókönyv fejlesztésében. Jobb is lett, neki köszönhetően.
Hvg.hu: Amikor a ’90-es években a Viszkis-ügy már komolyan jelen volt a médiában, ön itt élt Magyarországon, építgette a filmes karrierjét: reklámokat és klipeket rendezett, színészkedett. Hogyan emlékszik vissza az egész felhajtásra, milyen saját emlékei vannak róla?
A.N.: Emlékszem, ahogy egyre jobban felkapták a sajtóban, és ugye pont ekkor kezdtek itthon felbukkanni a kereskedelmi tévék is. Ambrus Attila jó sok tartalommal ellátta őket, szóval a tévén keresztül értesültem a dolgairól. Mint a legtöbb magyar ember, munka után hazamentem, bekapcsoltam a televíziót, és ott lehetett követni az ő tetteit. Az nagyon megmaradt bennem, amikor elkapták, de még inkább az a pillanat, amikor a fogságból megszökött. Az egy hihetetlen csavar volt a történetben.
Hvg.hu: Hogyan állt össze a forgatókönyv? Nyilván konzultált Ambrussal, de például felhasználta hozzá a Rubinstein könyvet, vagy bármilyen más külső forrást?
A.N.: Nem használtam fel sem a Rubinstein könyvet, sem a Viszkis saját naplóját. Azóta egyébként volt két-három egyéb könyv is. Ezeket mind elolvastam, de egyiknek sem használtam semmilyen elemét. Inkább az Attilával folytatott beszélgetéseimre támaszkodtam. Ez az egész három vacsorából állt, az elsőn elkezdte a sztorit a születésétől fogva, és a harmadik végére elérkeztünk a jelenbe. Ezután elkezdtem írni a forgatókönyvet, de még nem teljes gőzzel. Ez még akkor volt, amikor más projektek is lógtak a levegőben. Lassan haladtam az írással. Egyszer eljutottam a századik oldalhoz, és még mindig nem volt kész. Az átlag forgatókönyv ugyebár nagyjából 100 oldal. Megyek tovább, 120, az már nagyon sok, aztán megyek még tovább, és már 140. Nem rémlik, hogy valaha is olvastam-e ilyen hosszú scriptet. Végül a 173. oldalon fejeztem be, és akkor úgy voltam vele, hogy na, legalább le van írva valami, akkor ezen belül már talán van egy működőképes történet. Az írás alatt is gyakran kommunikáltam Attilával.
Hvg.hu: Mennyire támogatták azt az elképzelését, hogy a főszerepeket ismeretlen, illetve kevésbé ismert színészekre ossza?
A.N.: Voltak félelmek, de itthon szerencsére van egy bizalom irántam. Ennek köszönhetően szerencsére nem okozott problémát az, hogy ismeretlenebb színészek játsszák a főbb szerepeket. Nem kellett küzdeni annyira, hogy átnyomjam őket. Inkább magamban volt egy félelem, amit le kellett küzdenem. Ami Szalay Bencét illeti, természetesen próbáltunk vele és sokszor beszélgettünk, de az igazi vizsga az első forgatási nap volt. Mikor ott állsz a húsz világosító és az egész csapat előtt, és akkor derül ki, hogy valóban tudja-e hozni azt, amit várunk tőle. De aztán megnyugodtam az első forgatási nap után. Láttam, hogy nemcsak emberileg kezeli jól Bence a helyzetet, hanem szakmailag is jelen van, koncentrál és komolyan veszi a dolgot. Bence tehetségében én nagyon bízom, Móga Piroska is nagyon jó volt, Schneider Zoltán nemkülönben. Barátság alakult ki Snecivel, én nagyon imádom őt. De ezt szinte mindegyik színészről elmondhatom. A kontrollos színészeimmel szemben volt egy félelmem: nem akartam, hogy azt érezzék, már nem szeretem őket, már nem akarok velük foglalkozni. Egyszerűen nem akartam a Kontroll sikerét azzal meglovagolni, hogy megint őket szerepeltetem. Nem az volt a célom, hogy biztosra menjek. Az az olcsó, gyáva és könnyű út.
Hvg.hu: A Kontroll esetében szorosan együtt kellett működnie a BKV-val, mint szervvel. Most a Viszkis esetében mennyire kellett szorosan együttműködni a rendőrséggel?
A.N.: Nagyon komoly mértékben, az utcai lezárásoktól kezdve sok mindenben. A Gyorskocsi utcában, ahol anno Attila raboskodott, óriási szeretettel és bizalommal fogadtak minket. Meg is lepődtem. A Postával is remek volt a kapcsolatunk, egyedül az egyik bank nem volt hajlandó együttműködni. Én meg is értem őket, mert egy bank sem a csődről, sem a rablásról nem beszél szívesen. Ami a rendőröket meg a Postát illeti, nélkülük nem tudtuk volna ezt a filmet elkészíteni. A Gyorskocsi utca csak egy példa, de egy nagyon fontos helyszín a film sztorijában. Reprodukálhattuk volna máshol, de nem lett volna ugyanaz. Nagyon hálás vagyok, hogy ők segítettek.
Hvg.hu: Mik voltak a legnagyobb kihívások a ’90-es évek megjelenítésében? Budapest nyilván eléggé más város a 20-25 évvel ezelőtti önmagához képest.
A. N.: Lehet, hogy sokaknak nem tűnik fel, de ez egy kosztümös film! A ruhák, a kellékek, a kocsik, az épületek – rengeteg minden megváltozott azóta. Akárhova tettük le a kamerát a városban, mindig le kellett takarni valamit, például a parkolóórákat. De mondhatjuk akár a gesztusokat is, azok is sokat változtak. Néha azért egy picit elrugaszkodtunk a valóságtól, de a legtöbb ilyen apróságot száz emberből egy veszi észre. És ha van kedve, akkor felmehet az internetre panaszkodni.
Hvg.hu: Szatmári Péter operatőr nagyon szép képeket készített Budapestről.
A. N.: Szatyorral én már dolgoztam korábban, egy OTP reklámot csináltunk együtt, ami vicces, mert most meg visszatértünk a banktémához. 23 vagy 24 éves lehettem akkor, lassacskán 20 éve volt ez. Ő egy óriási ajándék ennek a filmnek. Nekem van egy különleges megközelítésem a filmekhez: mindig mindent storyboardozok. Minden snittet, amit egy adott napon szeretnék leforgatni, azt lerajzolom. Számomra az a jó operatőr, aki meghallgatja ezeket az ötleteimet, és ha jónak találja őket, akkor felveszi, de ha ő lát valami jobb megoldást a snitten belül, akkor azt kommunikálja felém. Szatyor bátor ebben a kérdésben, ő nem szégyelli az ötleteit megosztani. Egy csomó jó ötlet nem tőlem jött, hanem tőle, a stábtagoktól, a színészektől. Van az a hosszú snitt, amikor a kamera követi Ambrust a háztetőre. Az én elképzelésem az lett volna, hogy felér vele a kamera és lenéz vele a városra. Szatyi tovább ment: kitalálta, hogy a kamera kanyarodjon vissza Ambrusra. Hozzáteszem, a világosító csapat már abban is emberfelettit alkotott, hogy egy csomó cuccot kézben vitt fel a tetőre, ugyanis azok nem fértek be a liftbe. Én egyszer felgyalogoltam úgy, hogy semmit nem cipeltem, csak a saját súlyomat, és a végére majdnem kiköptem a tüdőmet. Ők viszont simán felcuccoltak. Vettem is nekik egy rekesz sört aznap.
Hvg.hu: Miért pont Yonderboit választott ki a zenére?
A. N.: Vele úgy voltam, mint annak idején a Neóval – rajongóként választottam ki őt. Emlékszem, az ezredforduló környékén elmentem Japánba, és előtte mondták, hogy oda illik ajándékokat vinni a helyieknek. És mit vittem? Kis unicomokat, illetve Yonderboi cd-ket. Nekem akkor ezek voltak a hungarikumok. Szóval rajongóként kerestem meg Yondert, és megkérdeztem, lenne-e kedve a dologhoz. Ő sok felkérést kap, és egy kicsit féltem, hogy esetleg nem mutat majd hajlandóságot, de szerencsére igent mondott a felkérésre. Zseniális a zenéje, akárcsak Szatyor képei.
Hvg.hu: A Viszkis felvonultat fiktív elemeket is. Ön szerint egy életrajzi filmnek milyen mértékben kell követnie a valóságot?
A.N.: Ha egy ejtőernyősről készítek filmet, és búvárt csinálok belőle, akkor elveszítettem a lényeget. Igyekeztünk élethűek maradni, amennyire bírtunk. Az eredeti forgatókönyv egy teljesen élethű képet adott vissza, és nem is volt annyira jó. Nem dokumentumfilmes vagyok, hanem játékfilmeket készítek, és azoknak a szabályait veszem figyelembe egy életrajzi sztori esetében is. Amikor rájöttem arra, hogy nekem nem az a kötelességem, hogy egy dokumentumfilmet készítsek, az nagyon felszabadított. Arányaiban sokkal több a valóság a filmben, mint a fikció, de ahhoz, hogy a történet működőképes legyen, és bizonyos karaktermotivációkat érzékeltessünk a nézőknek, muszáj egy-két olyan elemet is bevonni, ami nem biztos, hogy úgy történt.
Hvg.hu: Eszembe jutott egy film a Viszkis megtekintése közben: a Közönséges bűnözők. Ott is váltakoznak az idősíkok, ott is végig kihallgatnak valakit a rendőrségen, de aztán túljár az eszükön, és meglóg. Gondolt arra a filmre, miközben a forgatókönyvet írtad
A.N.: Nem, pedig imádom a Közönséges bűnözőket. Pont az nem jutott az eszembe. Ha te hasonlóságot látsz a kettő között, azt én csak bóknak tudom venni.
Hvg.hu: Szereti a viszkit?
A. N.: Nem. Ha választani kell, akkor az én kedvencem a jó kis házi szilvapálinka. Ha nincs pálinka, akkor szívesen iszom nagyon jó minőségű tequilát vagy rumot. Valahogy pont a viszki ízére soha nem tudtam ráérezni.
Hvg.hu: Nemrég azt mondta, hogy mindegyik filme előtt a nulláról indul. Ez valóban így van?
A.N.: Igen. Minden egyes forgatás végén azt érzem, na, most már nem tud meglepni a film, és aztán a következő mutat egy olyan dolgot, akár szakmai, akár emberi szempontból, amire nem voltam felkészülve. Nem kedvelem az olyan rendezőket, akik azzal kérkednek, hogy ők csináltak egy bizonyos filmet. Őszintén, kit érdekel? Tök mindegy, hogy én anno megcsináltam a Kontrollt. Nem szabad arra építenem, hogy a több mint tíz évvel ezelőtti Kontroll megmozgathat bármit manapság. Naiv és arrogáns az az ember, aki azt hiszi, hogy csak mert már letett valamit korábban az asztalra, azért neki mindig jár valami. A nagybetűs életben senkinek semmi nem jár. Alázattal és hálával kell minden lehetőséget megközelíteni, és akárhányszor én egy új forgatásra megyek, nekem egyrészt magamnak, másrészt a stábnak is be kell bizonyítanom, hogy megérdemelten vagyok itt.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Csúcsra ért a magyar filmmarketing: egy bank felett virít A Viszkis hatalmas hirdetése
Bárki is döntött erről, jár a piros pont a nem is olyan finom utalásért.
A Viszkis menti meg idén a magyar közönségfilmek becsületét
Az Ambrus Attila történetét fiktív elemekkel bemutató filmben az a jó, hogy jókor gyorsít és lassít: az adrenalintól túlfűtött autós üldözések és rablások feszesek, a líraibb, az egyéni drámának megágyazó részek pedig indokoltan visznek el talán a vártnál több játékidőt. Antal Nimródról eddig is tudtuk, hogy jó rendező, de A Viszkissel amerikai munkáinak tanulságait is ügyesen hasznosítja. Ezzel pedig A Viszkis lett az a film, amely az idei nagy költségvetésű hazai produkciók közül igazán komolyan vette a magyar nézőket.
