A múló időhöz fűződő viszony a kortárs képzőművészet egyik legnagyobb sztárja első budapesti kiállításának vezérfonala.
HVG: Önt sokszor a „legnémetebb” német festőként emlegetik. Mit gondol erről?
Georg Baselitz: Pályám elején, amikor inkább külföldön volt több kiállításom, úgy mutattak be mindenütt német festőként, hogy az szinte szemrehányásként hangzott. Csapdában éreztem magam, amiből úgy tudtam kitörni, hogy magam kezdtem hangsúlyozni, kellő önérzettel: német festő vagyok. Megértettem, hogy nem kell kibújnom a bőrömből – akkor jutok a legtovább, ha abból építkezem, amim van, ha azt használom, amit útravalóul kaptam. A német festészetnek van egyfajta tradíciója, amit az embernek fel kell vállalnia. Akkor is, ha ma a globalizációról beszélünk. A művészet számomra csak akkor érdekes, ha ismerem a forrásait; egy más országból származó műalkotásban olyasvalamit látok, amit én magam nem ismerek, és ettől válik számomra izgalmassá. Szépnek nagyon sokféleképp
lehet lenni: például egzotikus módon, hűvös skandináv módon és így tovább. Ha mindezt összemossuk, a világ unalmassá válik. A német művek legfőbb jellegzetessége, hogy csúfak, rondák vagy legalábbis nem a szó köznapi értelmében szépek.
HVG: Sokáig csak festett, illetve grafikákat készített; már elmúlt 40 éves, amikor első szobrát bemutatta. Miért érezte úgy, hogy be kell lépnie a harmadik dimenzióba?
Georg Baselitz: A kíváncsiság hajtott. 1980-ban meghívtak a velencei biennálé német pavilonjába, ahol akkor zömmel szobrok szerepeltek. Gondoltam, kipróbálom, tudok-e azokhoz képest valami egészen mást csinálni ebben a műfajban. Az elkészült műnek óvatosan a Modell egy szoborhoz címet adtam, és örömmel láttam, hogy megállta a helyét. Igaz, fűződik ehhez a munkámhoz egy rossz emlék is. A szobrot egy rituális mozdulatot megörökítő afrikai törzsi alkotás ihlette, és bár a kifaragott alak nyitott tenyerét emeli az ég felé, többek hasonlatosságot találtak benne a náci karlendítéshez... Ma már munkásságom fontos részei a szobrok. Próbáltam ezeket is „fejtetőre állítani”, de nem értem el velük azt a radikális hatást, amit a festményeknél, a dolog inkább az installáció felé ment volna el, ezért nem erőltettem.
HVG: Évekkel ezelőtt azt mondta: munkája elvégeztetett, innen már csak visszafelé vezet út.
Georg Baselitz: Fiatalon nagy, sokszor utópisztikus terveink vannak, amelyekkel lényegében nyomás alá helyezzük magunkat, és jó ideig ez alatt a nyomás alatt dolgozunk. Ez egy agresszív időszak; el kell érnünk, hogy megkülönböztethetők legyünk másoktól, meg kell találnunk a saját utunkat, olyat kell csinálnunk, amit más még nem csinált. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy az idő elrepült, itt vannak már az újabb generációk, és számunkra jön az, amit a művészettörténet majd „kései korszakunknak” nevez. Megfigyeltem, hogyan alakult ez a „késői korszak” másoknál – néha bizony katasztrofálisan, szinte magával rántva az addigi életművet. Ennek Németországban speciális okai is vannak; a történelem mindig közbeszólt, szétrombolva a kontinuitást egy-egy művészi életműben is. Ezek a tapasztalatok tereltek abba az irányba, hogy inkább korábbi munkáimhoz nyúljak vissza: megnézzem, hogyan tudom átformálni őket, mit tehetek hozzájuk ma, amikor már sok minden múlttá lett abból, ami e művek keletkezésekor még jövő volt.
HVG: Szívesen hangsúlyozza, hogy nem politikus művész. Eközben a témái nagyon politikusak, és nem ritkák az ilyen tartalmú állásfoglalásai sem, legutóbb például a kulturális javak védelméről szóló törvény módosítása kapcsán, ami jelentősen megszigorította a kiemelt jelentőségű műtárgyak végleges külföldre vitelét.
Georg Baselitz: A politikai témák természetesen foglalkoztatnak; azt, hogy nem vagyok politikus festő, úgy értem, hogy nem érdekel a társadalmi-politikai állapotok ábrázolása. Az ön által említett törvénymódosítás kapcsán inkább önvédelemről van szó. Hogy jön egy kormány ahhoz, hogy kisajátítsa művészek munkáit, korlátozza rendelkezési jogaikat? Én szeretem a hazámat, de ettől nem feltétlenül kell szeretnem a kormányomat. Ha valamivel nem értek egyet, azt valamilyen módon mindig kifejezésre juttatom. Azt, hogy nem fogadtam el a szocialista realizmus kényszerzubbonyát, úgy, hogy elhagytam az NDK-t; azt, hogy károsnak tartom a műtárgyvédelmi törvény módosítását, úgy, hogy visszavontam a letétként közgyűjteményekben elhelyezett munkáimat, mert nem akartam, hogy az állam rendelkezhessen velük. Németországban a műalkotások kisajátításának sokféle modellje működött már, ilyen veszélynek nem teszem ki magam.
HVG: Mennyire fontos az ön számára, és hogyan mérhető a siker?
Georg Baselitz: Nehéz kérdés, a pálya kezdetén nem is gondoltam rá. A hatvanas évek elején esély sem volt a sikerre, alig voltak galériák, gyűjtők, senki nem foglalkozott kortárs művekkel. Ennek csak annyi előnye volt, hogy az ember tényleg a legjobb belátása szerint dolgozhatott, tudat alatt sem befolyásolták vélt vagy valós elvárások, a kereslethez való igazodás igénye. Később alaposan megváltozott a helyzet, előbb Franciaországban, aztán az USA-ban, és lassan nálunk is. Mérni sokféleképpen lehet a sikert, de a legpontosabb iránymutatást az árverési eredmények jelentik. A piac nem hazudik.
HVG: Önt – Richterrel, Kieferrel és néhány más kortársával együtt – a német festészet nagy nemzedékéhez sorolják. Összesen húsz évet töltött művészeti egyetemek katedráján; hogyan látja, lesznek méltó örököseik?
Georg Baselitz: Feltétlenül, sok a tehetség a fiatalabb nemzedékekben is. Biztos olvasott a női festőkről tett megjegyzésemet követő vitáról, úgyis megkérdezné, ezért inkább rögtön hozzáteszem: vannak közöttük nők is.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
