Az, hogy az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere elfoglalta gyakorlatilag a teljes nyomtatott és elektronikus regionális sajtót (is), nem csak azt hozza magával, hogy a mondjuk főleg inkább helyi médiát fogyasztó magyar állampolgárok egyáltalán semmi olyanról nem értesülhetnek, amit a NER tájékoztatáspolitikája nem akarja, hogy eljusson hozzájuk (márpedig ez a bizonyos tájékoztatáspolitika serényen dolgozik azon, hogy ezek az emberek legfeljebb csak szűrt információkhoz juthassanak, de inkább ahhoz sem), vagy, hogy időről időre - az orbáni propagandagépezet nagyobb dicsőségére - katonás egyencímlapba öltöznek a megyei lapok.

Azt is köszönhetjük ennek, hogy mondjuk publicisztika és művészetkritika címszóval olyan szövegek jelenjenek meg ezeken a felületeken, melyek láttán elsőre elkapjuk a fejünket, mint aki olyat lát, amit el sem tud, vagy inkább nem akar elképzelni.

Ilyen összehangolt intellektuális (" ") zombiattakra került sor a NER-médiában tegnap, amikor egy cikk megjelent először (és egyidőben, nyilvánvalóan összehangoltan) számos megyei online-on (SZOLJON, KEMMA, BAMA, SONLINE), majd a Magyar Idők internetes felületén. A cikk címe Mit olvassunk?, a szerző Szakács Árpád - csak, hogy rögzítsük a tényeket az utókornak.

Persze valójában egyáltalán nem érdekes, hogy ki és hova írta ezt a cikket. Na jó, legfeljebb - tágabb összefüggései, a NER-média működése miatt - az, hogy hova. Leginkább az érdekes vagy figyelmre méltó, amit ez a szöveg képvisel.

"Ha valaki az agyonreklámozott, kortárs szépirodalomnak mondott szövegtengeren keresztül akar eljutni írott kultúránk eme szép szigetére, az rövid próbálkozás után vagy visszatér a biztos partra, Jókai Mórhoz, vagy más műfajok felé orientálódik, esetleg soha többé nem vesz könyvet a kezébe" - így szól a cikk okos és átgondolt, részben a magyar próza napja körüli méltatlan feszülésre reflektáló felütése, és az "újságíró" nem is hagy sokáig kétséget afelől, hogy mi oké, és mi nem oké a magyar irodalomban.

Szakács a sznobizmusra építő szépirodalmi érdeklődésről (bármit is jelentsen ez) ejt néhány keresetlen szót - megtudhatjuk például, hogy "az új, a modern, a teljesen érthetetlen szövegek a menők", sőt azzal is okosít minket, hogy ezen túl még az is jó pont lehet "ha a szerzőről kiderül, hogy férfi, de nőnek érzi magát, vagy egyéb aberráltságban szenved, akkor külföldön is népszerűsítik".

Ezen a ponton nem tudunk nem a kortárs magyar irodalom Pécsen élő egyik legizgalmasabb, transzszexuális alkotójára gondolni. Meg arra, hogy milyen szellemi mélységbe kell ahhoz alámerülni, hogy valaki egy szöveget, vagy egy stílust illető kritikai megjegyzését, a szerzőre vonatkozó, őt persze néven nem nevező, csak sejtető, sumák bekóstolással, a szerző sikerességére, és a szerző privát életére, személyére, szexuális orientációjára vonatkozó megjegyzésekkel keverje. Vagy kapcsolja össze.

Ja, és nem utolsó sorban, hogy a szexuális másságot aberráltságnak nevezze. Persze azon már meg sem lepődünk, hogy a NER szellemi dögevői így fogalmaznak és így beszélnek. Meg azon sem, hogy Szakács még ahhoz sem veszi a bátorságot, hogy a cikkben nevén nevezze azt, akire célozgat.

Na, de itt nem áll meg a megyei online NER-hálózat fölött lebegő bátor irodalomkritikus (" "). Rugdos kicsit egy halottba is. Na, ezen sem lepődünk meg. Mondjuk lassan már semmin sem. Legfeljebb azon lepődnénk meg, ha a Mayhem kihozna egy ABBA-feldolgozáslemezt.

"Mintegy öt éve egy nagyszámú baráti társaságban felvetettem, hogy tekintsünk el Esterházy Péter megosztó politikai szerepétől, de van-e olyan közöttünk, aki elolvasott legalább egy művet? Kiderült, mindenki próbálkozott Esterházyval, a rekorder a százötvenedik oldalig jutott. Ki tudja, talán én voltam rossz társaságban" - írja a szerző, majd többek közt Pilinszky, Örkény, Ottlik, Hamvas, Csoóri, Illyés nevét emlegeti. Egyrészt helyesen, másrészt úgy (olyan összefüggésben), mintha legalábbis nem létezne élő, létező kortárs hazai irodalom. Pedig.

Na, de. Most tekintsünk el attól a személyes megjegyzésemtől, hogy aha, Árpád, rossz társaságban voltál, mert tőlem aztán Szakács újságíró és barátai azt szeretnek és olvasnak, akit akarnak, de Esterházy nevét szembeállítani azzal a magyar irodalmi hagyománnyal, melynek éppenséggel a legizgalmasabb, legprogresszívebb hagyományait vitte tovább ő maga a hetvenes évektől, hogy aztán írók és olvasók bújjanak ki a köpönyegéből, még akkor is minimum primitív barbárság, ha történetesen az újságíró nem tartozik a néhai író rajongói közé.

Mint cseppben a tenger. Többek közt ezt is köszönhetjük a NER-nek: ezt a porcelánboltban elefántként forgolódó kulturdúlást, ezt a buta kulturkampfot, ezt az egyszerre sunyi és aljas kommunikációt, a helyi és országos média ilyen fajta teljes lealjasítását.