A Magyar Nemzet alapító főszerkesztője, Pethő Sándor az XX. század első felének jegyzett publicistája volt, neve a Magyarság című legitimista, majd egyre inkább konzervatív napilappal fonódott össze mindaddig, amíg 1938 májusában a szélsőjobboldali politikai erők, az addigi szürke laptulajdonost lefizetve, meg nem puccsolták. Az orgánum nélkül maradt Pethő három hónapi kemény szervező munkával indította útjára új orgánumát, amely a – megfogalmazása szerinti – „zord, válságos és nem csekély veszélyekkel járó időkben” rövid idő alatt terebélyesedett mértékadóvá.

A lojális ellenzékinek hirdetett Magyar Nemzet az 1944. március 22-ei betiltásáig a német- és nyilasellenesség, valamint – a lap egyik legnevezetesebb, a falukutatóként ismertté vált Szabó Zoltán rovatcímét idézve – a „szellemi honvédelem” fóruma, de legfőképp szimbóluma lett. Az indulás azonban – ahogy az a későbbiek folyamán is gyakran megtörtént – nem nélkülözte a paradoxonokat. Miközben ugyanis a Teleki-kormányzat a nemzeti érdek szempontjából nemkívánatos lapok sorát szüntette be, kormányzati hátszelet biztosított Pethő szerkesztői gárdájának, mondhatni az utolsó pillanatban.

A Magyar Nemzetnek más támogatói is akadtak. A biztonságos induláshoz és a reménybeli befuttatásához szükséges mintegy 1 millió pengőt például a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke, a Weiss Manfréd-vagyon kezelője, a felsőházi tag Chorin Ferenc és sógora, Kornfeld Móric adta. A szerkesztőséget irányító láthatatlan szellemi vezérkarnak tagja lett még a korszak legnevesebb történésze, Szekfű Gyula is.

A példányszámát néhány hónap alatt 50 ezerre feltornászó, s a vasárnapi kiadásokkal a 100 ezres példányszámot ostromló Magyar Nemzet első hat éve vitathatatlanul a lap legfényesebb időszaka volt, olyan időszak, amely évtizedekre ható hagyományt teremtett azzal, hogy megtanulta – a lap történetének ezen időszakát sajtótörténészként feldolgozó Vásárhelyi Miklós szavaival – „a bilincsbe vert”, cenzúrázott beszéddel való szólás mesterségét, s megtanította olvasótáborát a sorok közötti olvasásra, a képes beszéd dekódolására.

Pethő ugyan két év után lemondásra kényszerült, utódai, Hegedűs Gyula, majd Barankovics István az ő szellemében folytatták, s a szigorodó sajtóellenőrzést új és új ötletekkel játszották ki, s mentek el a határig, olykor-olykor azon túlra is merészkedve.

A történelmi, a patinás jelzőkkel joggal felruházott lap 1945 után, a két évvel korábban a lap éléről távozni kényszerült Hegedűs Gyula vezetésével, úgy lett „kisgazda”, hogy megőrizte, megőrizhette szellemi függetlenségét és így mértékadó voltát. Egészen 1949-ig, amíg a kommunista gőzhenger maga alá nem gyűrte a teljes magyarországi sajtóval egyetemben. Az 1950-es években, az előírt lelkesedés és lelkesítés helyett a Magyar Nemzet munkatársai leginkább szakmai és stiláris igényességükkel, az olvashatatlan olvashatóvá tételével, no meg visszafogottságukkal tűntek ki. A sajtóirányítás ezt a „polgári csökevényt” gyakorta kifogásolta ugyan, de végül is eltűrte.

Vádlottá a Magyar Nemzet csak 1957-ben lépett elő, amikor kiderült, hogy a lap munkatársai egységesen elutasítják a kádári konszolidációban való részvételt. Ekkor, utólagosan rótták fel a lapnak, hogy részt vett az „ellenforradalom előkészítésében”, hogy tudósításaival támogatta a Petőfi Kört. Bár a Magyar Nemzet elleni pert végül is ejtették, az újraindulásra 1957 szeptemberében került csak sor. A Kádár által „a legpártosabb párton kívüli főszerkesztőnek” titulált Mihályfi Ernő ugyan vaskos ellenforradalmározó vezércikkel „köszönt be”, vezetése alatt a lap – az "ahogy lehet" elvét követve – mégis sok mindent visszamentett, megőrzött a pethői hagyományokból, legfőképp azzal, hogy valódi olvasmányokat kínált hétről hétre, napról napra. Mihályfi halála után a lapalapító fiát, az „ahogy lehet" elvét követő Pethő Tibort nevezték ki főszerkesztőnek. Sajtótörténeti szempontból alighanem az volt a legjelentősebb tette, hogy a lap karácsonyi számaiban évről évre megjelentek a magyarság jelenét elemző, s a jövőjéért aggódó Illyés Gyula – nemzetközi visszhangot keltő – esszéi is.

A Magyar Nemzetet úgy tartják számon, mint a rendszerváltás egyik előkészítőjét, erjesztőjét, felemlítve egyebek mellett az 1987-es lakiteleki találkozó zárónyilatkozatának egy Pozsgay-interjúba csempészett közlését, csakúgy, mint azt, hogy az 1980-as évek második felében a formálódó politikai erők egyre inkább és szinte korlátozás nélkül nyilvánulhattak meg a lap hasábjain. Mindez meglehetősen paradox helyzet volt, hiszen Pethőt éppen a túlzott „pluralizmusa” miatt váltották le, s ültették helyébe cenzori megbízatással Soltész Istvánt, aki a kezdeti keménykedés után elengedte a gyeplőt.

Magyar Nemzet

Igen valószínűsíthető, hogy a Magyar Nemzet a rendszerváltáskori újabb fénykornak lett áldozata, mivel 1990-ben ádáz küzdelem kezdődött a politikai pártok között a 200 ezres példányszámhoz közelítő lap kizárólagos tulajdonlásárért. Noha végül az Antall-kormány, illetve favoritja, a francia Hersant „győzött”, az újságírósztrájkkal is tarkított külső és belső csatározás nyomán a lapnak jószerével csak a neve maradt a régi, az újraszervezési próbálkozások során vagy a magyar nemzetes hagyományokat köpték szembe, vagy látványos kudarcba torkolltak.

A Magyar Nemzet tradíciójához nem illett a kormánypártiság. A laphoz korábban foggal-körömmel ragaszkodó, ám finnyás ízlésű Antall József a függést lazítandó inkább új lapot gründoltatott Új Magyarország címmel, a különféle ígéretekkel bepalizott franciák pedig szabadulni akartak az egyre ráfizetésesebb és súlytalanabb tulajdonuktól. Az Antall halála utáni miniszterelnök, Boross Péter viszont nem engedte el a „nemzeti kincs” kezét, így az újság állami kézbe, a Hírlapkiadó Vállalathoz került. De csak rövid időre.

1994 tavasza újabb fordulatot eredményezett: az immár jobbra lépegető Fidesz – a győztes MSZP hallgatólagos hozzájárulásával – „bérbeadás” révén kimenekítette a Magyar Nemzetet a Magyar Hirdetőhöz, ezáltal lett első alkalommal tulajdonos (egyharmad részben) Simicska Lajos. Az „államosítási” és „visszaállamosítási” ügyeskedések közepette a lap erkölcsi és szakmai színvonala folyamatosan erodálódott, volt a Princz Gábor vezette Postabanké is, majd 2000-ben a Magyar Nemzetet a Napi Magyarországgal úgy vonták össze, hogy a tíz év alatt majd száz régi munkatársát vesztett lap múltjára rá sem lehetett ismerni.

A lap históriájának újabb paradoxona, hogy a 15 ezres példányszám alá került napilap a G-nap, az Orbán–Simicska-szakítás után kezdett visszatalálni régi hangjára, s noha sok jót nem ígért az, hogy 2016-ban Simicska a Jobbik mögé állt, a lapon ez a feltételezettnél jóval kevésbé érződött, még ha a választás előtti utolsó nagy interjút a Magyar Nemzet Vona Gáborral készítette is.