A Géniusz című antalógiasorozat nívós díjakra jelölt első évada után a National Geographic ismét egy olyan korszakos zsenit tett meg főszereplővé, akiről a készítők biztosra vették, hogy nem lőhetnek vele mellé. Az első évadban Geoffrey Rush alakításában Albert Einstein életének alakulását követhettük végig, a most induló második szezonban pedig Pablo Picassóét. Első ránézésre a tökéletes színészt is megtalálták a szerepre, az idősödő Picassót Antonio Banderas játssza (a fiatal festőt egy kevésbé ismert színész, Alex Rich).

Fox / National Geographic

A sorozat két idősíkon fut, ami dramaturgiailag jó választásnak tűnik: párhuzamosan kísérjük figyelemmel az ambiciózus, de eleinte a saját középszerűségétől szenvedő fiatal Picassót, és a már sikeres avantgard rocksztárt, a nácik és a háború pusztításával szembe nézni kényszerülő, középkorú művészt. Míg az egyik szál felépíti azoknak a személyes tragédiáknak, a sorstól kapott pofonoknak a láncolatát, amelyek ahhoz vezettek, hogy a Renoir és Degas stílusát kifogástalanul másoló Pablóból végre kijöjjenek a később jól ismert ecsetvonások, addig a másik vonalon azt az önhitt, időnként ihlethiánnyal küszködő Picassót látjuk, aki általában kettőnél is több végéről próbálja meg égetni a gyertyát. Mindez a magyar nézők számára különösen kedves díszletek között történik: a sorozat Budapesten és környékén felvett helyszíneit a kevésbé szemfüles néző is kiszúrja. Párizs díszletét többek között a pesti operaház, szentendrei kapualjak és a bazilika lépcsői adják.

Fox / National Geographic

Az lehet az első benyomásunk, hogy a sorozat nem bánik kesztyűs kézzel a festő emlékezetével, nem törekszik arra, hogy feltétlen jó színben tüntesse fel Picassót. Eszerint a polgári családból érkező burzsuj kölyök már egészen fiatalon el volt telve magától, egoizmusa pedig idősebb korára odáig torzult, hogy a nagy nőfaló hírében álló Picasso nemhogy egy nőt sem szeretett annyira, mint a saját képeit, de még a gyerekét sem értékelte többre a munkáinál. Ebből a szempontból fontos mozzanat, hogy a XX. század egyik legnagyobb hatású festője nem a családját menti meg Párizs náci ostroma elől, hanem a műveit, és ahelyett, hogy külföldre emigrálva biztonságba helyezné a szeretteit, inkább a festményei társaságában várja a szemtől-szembeni találkozást Hitler katonáival.

„Csak szép női seggeket”

Hiába azonban a kritikus és üdvözlendő elhatározás, hogy itt majd a sorozat írói és rendezői megmutatják a festőzseni igazi arcát, valójában egy nagyon is óvatoskodó szériáról van szó. Egy probléma van a Picassóval, de az elég nagy. Az egész ugyanis olyan, mintha egy silányabb minőségű ponyvát olvasnánk. Az életrajzi sorozat a könnyebbik (értsd itt: közönségbarátabb) utat választotta, a pongyolaságot hívhatjuk akár bulváros vagy szappanoperás megközelítésnek is. Emiatt tolódnak el a hangsúlyok. Picasso kicsapongásai, nőügyei, szerelmi légyottjai valahogy sokkal több filmidőt kapnak, mint például a festő leghíresebb művének, a Guernicának a megalkotása. Laikus nézőként azt gondolnánk, hogy az egész évad majd Picasso drámai, háborús festményének megszületésében fog kicsúcsosodni, erre fel ezt a magas labdát már az első részben leütik, és a baszk város lebombázásának szörnyűségéből születő mesterművet elintézik nagyjából annyival, hogy Picasso nem is akarta azt megfesteni, szeretőjének kellett rábeszélnie őt, hogy a nácik szemét irritáló művészi kinyilatkoztatásra szánja el magát.

Fox / National Geographic

Bár a külcsínbe, a sorozat képi megjelenítésébe láthatóan a készítők sok erőt fektetnek (túlzásba is viszik a szuperközeliket), sajnos nemcsak vizuálisan szépítenek, hanem a kegyetlen valóságot is némi eufemizmussal, billegő színvonalú dialógusokkal takargatják előlünk. Sok például a szájbarágós közhely, fáj értük az elfecsérelt idő: „adj egy múzeumot, én megtöltöm” – merészeli mondani egy ízben a fiatal festő.

Hogy a kis Picassóból világhírű zseni lesz, azt is legalább tízpercenként tudatosítják bennünk, kérdés persze, hogy minek. A gyengécske lábakon álló mondatok közé sorolnánk azt is, amikor a német megszállással és a spanyolországi Franco-diktatúrával szembeni összes feszültség és ellenérzés egyetlen visszafogott mondatban tudja elhagyni Picasso száját: „rohadék Franco és az ő náci disznói” – fojtja vissza a trágár átkokat.

Különösen zavaró az is, hogy a televíziós sorozatok fantasztikus reneszánszának idején a bátor formanyelvű, a szerzői szándékoknak is teret hagyó szériák korában a NatGeo tudatosan készít konzervatív epizódokat. A sok szerelmi szál ellenére sem merik megmutatni például a meztelenkedést a képernyőn, és mi ez, ha nem álszemérmesség egy olyan festő esetében, aki már az iskolapadban is megmondta: ő „csak szép női seggeket” akar rajzolni?

Az is jellemző a Géniusz: Picassóra, hogy inkább elmondják, mint sem megmutatják a történéseket. Egy fejbelövéses jelenetnél is gyakorlatilag eltakarják a szemünket, majd pedig később elmondatják a színésszel, hogy egyébként megrázó volt annak a sok vérnek meg a szétrobbant agyvelőnek a látványa.

Fox / National Geographic

Ha bevállalósabbak lettek volna a sorozat készítői, akkor akár olyan értelmezéssel is kiegészíthetnék Picasso életét, amely egyébként az eddig róla megjelent könyvekből például nem derült ki. Így viszont – hiába ott a főszerepben Antonio Banderas – ez az évad sem lesz több egy kissé tankönyvszagú ismertetőfilmnél, a NatGeo az új sorozatformátumával sem akar/tud kitörni saját televíziós hagyományaiból.