Őszintén szólva nem hiszek a blogbejegyzések kinyomtatásában. Miután az utóbbi időkben Nyári Krisztián Így szerettek ők, Konok Péter: Történetek… vagy éppen az azóta hírhedtté vált Sallai Róbert Benedek blogbejegyzésekből összeállt képviselői naplóját forgattam, egyszerűen úgy tűnt, máshogy ül le az ember valamit azonnali fogyasztásra az interneten megírni és máshogyan, ha sajtó alá kell küldenie írását. Kinyomtatni az internetet viszont talán csak addig tűnik tévedésnek, amíg rá nem jövünk a valódi szerepére és nem tudatosítjuk, milyen űrt pótolnak ezek a könyvek a magyar kiadásban.

Csunderlik Péter és Pető Péter Page not found blogja viszont mindegyiküknél közelebb állt hozzá. A valamikor a Népszabadság blogján működő blog posztjai formájukban újították meg a szórakoztató történelem műfaját, egyúttal Kövér Lászlótól Kozsón át Deák Ferencig kapunk párhuzamokat és hátteret mindahhoz, amiben élnünk adatott, mind pedig a magyar és globális történelem buktatóihoz.

A most könyvformátumban is kiadott listák tematikusan veszik végig például a magyar történelem legnagyobb tévedéseit, és miközben egymás mellé kerülnek a Rákosi-korszak magyar gyapotfarmjai a betelepített törpeharcsákkal és a mojitós Arany Ászokkal, mindig súlyos történelmi traumákat old fel a keserű szarkazmus, amikor olyan kolosszális buktatók kerülnek elő, mint 1941-es hadüzenetünk az USA-nak.

Miközben odakint tombol a 2010-es évek zavaros magyar valósága, Hoffmann Rózsától Kásler Miklósig, végül könnyen rájöhetünk, hogy Csunderlik és Pető formai újítása miért lehet tökéletes a régóta hiányzó szórakoztató történelmi irodalom legalább részleges pótlására. Nemcsak azért, mert közel egy évtizede szinte senki nem foglalkozik a népszerű tudomány kérdésével: a gyerekkorunkban még izgalmas lehetett ugyan a Képes Történelem sorozat, óriási festett képeivel és kondenzált szövegeivel, azonban eltelt 20 év, berobbant az internet. Ebben a környezetben igazi újítás a toplistaformátum.

Talán éppen azért, mert fiatalabb generációkat köt össze: minket, akik a millennium környékén éltük kamaszkorunkat, MÉG akkor is slágerlisták vettek körül a BRAVO újságtól a Danubius rádióig, ha ezt éppenséggel látványosan cikinek is tartottuk: a maiak figyelmét pedig egyszerűen tartják fenna netes újságcikkek, főleg a BuzzFeed és a stílus hazai, főleg blogoszférás megjelenése (Lásd: Puzsér Róbert): hátulról kezdenek a „kevésbé kemény” állítással, de természetesen tudni akarjuk, mi az „első” és a struktúra miatt, legalább részben végig is olvassuk ezeket, ahogy a Bravo Hitsben böngésztük, hogy végre felkerül-e akár egy Slipknot szám is a Metallica mellé.

A Top10 ugyanezt a nagyon is működő marketingeszközt azonban nem kultúrkritikára, hanem a magyar kultúrmunka legnemesebb hagyományára, a történelmi ismeretterjesztésre használja fel. Jelenlegi világunkban a múlt idealizált, giccsesített formában körbevesz ugyan minket a Nemzeti Vágtától Pintér Tibor Lovasszínházáig, kapcsolatunk vele azonban halott: amikor minisztertől újságíróig akár az Árpád-házi királyokról, akár Horthy Miklósról beszél és vitatkozik valaki, az is többnyire üres, pillanatnyi célokat szolgáló ordítozás.

Ilyen körülmények között a történész Csunderlik és az újságszerkesztő Pető pontosan látják, mire van szükségünk: szórakoztató hanyatlástörténetre: szükségünk van arra, hogy tudjuk például, hogy a sokszor idillikussá festett Osztrák–Magyar Monarchia 1914-ben már csak annyira volt megbízható, mint egy lengyelpiacon vásárolt ceruzaelem. Vagy hogy a ma már nosztalgiával nézett 1989-ben a Pepsi még azért bontott szerződést Madonnával, mert a Like a Prayerben fekete Jézussal smárolt.

Abban a világban, ahol – főleg az információrobbanás miatt – tényleg úgy érezzük, hogy száz éve vagy harminc éve tényleg minden jobb, szebb és legalább másmilyen volt, a legtöbb embernek ilyen kapaszkodókra is szüksége van, legalább a józan ész visszahódítására.

És valójában éppen ez lenne a ma már alig-alig létező tömegkultúra feladata, relativizálás vagy a felületes dicsőítés helyett Csunderlik és Pető könyve egyszerűen kézen fog és visszavezet minket a múlt orbitális hibáinak és elképesztő tévedéseinek groteszk komédiájába, mindezt olyan popkulturális utalásokkal fűszerezve, mint Terence Hill és Bud Spencer és a Kincs, ami nincs: ez mégis jobban összeköt minket, mint Kerényi Imre és a Nemzeti Könyvtár.

Az egymást követő listák gyakorlatilag a magyar tömegkulturális könyvkiadás három nagyobb témáját ölelik fel: a lista a magyar és világtörténelem tévedéseivel, botrányaival kezdődik, majd az irodalom toplistái követik, végül pedig a szinte minden munkáslakás polcain is megtalálható sportkönyvek világát idézi fel a sport- és különösen futtballtörténelem. A kompresszált, rövid, de velős stílus miatt tehát éppen a 2010-es évek az emberek Facebook által csupán egy-két bekezdést, etűdöt befogadni képes figyelmi rádiuszára van szabva a műfaj. A tematikus listákat pedig kiegészíti maga a történelem is, a szerzők az 1960-as évektől kezdve foglalják össze azt, amit „hanyatlástörténetnek” neveznek: a mexikói olimpián égbe lendülő fekete ököltől a Brexitig áttekintve pedig éppen ezt is kapjuk.

A Top 10 történelmi slágerlisták tehát összességében jól mutatja, miért érdemes mégis interneten elérhető szövegeket könyvbe fűzni: egészen máshogyan, világosabban hat az egymást követő posztok rendezőelve, mintegy kapudrogként azok számára, akik a rövid, jól kezelhető kötet megannyi kulturális utalása után először, avagy hosszú idő után újra kezükbe vennék Faludyt vagy Szerb Antalt, megguglizzák, ki is volt az az Ingotus, vagy csak egyszerűen megnézik végre Oliver Stone Szakaszát a Michael Dudikoff-féle Szakaszvezető helyett.

Épp a gyors, emészthető anyagot kívánó fogyasztásból kínál, ha nem is szerényen, hanem néha szinte követelőzve kiutat. Méghozzá úgy, hogy közben valóban rendszeresen meg is nevettet.

Mi másra lehet így 2018 derekán szükségünk?

(Csunderlik Péter – Pető Péter: Top 10-es Történelmi Slágerlisták. Napvilág Kiadó, Budapest, 2017, 239 oldal, 2900 Ft)