Vasárnap este mutatták be a Napszálltát a velencei filmfesztiválon a sajtónak. Alig egy perce ment még csak a vetítés, amikor felcsattant a taps. Sokat elmond a várakozásokról, hogy a dugig telt 1500 fős terem közönsége egy feliratra reagált a tetszésnyilvánítással. A vásznon ez a három szó szerepelt: Nemes László filmje. Filmfesztiválokon ez nem ritka, de az idén eddig itt sem a Coenék, sem Jacques Audiard vagy Olivier Assayas nevét nem tapsolta meg a főcímnél senki. Vasárnap este viszont érezhető volt az izgatottság, amivel az emberek várták, mivel rukkol elő a Saul fia alkotója.

A Napszállta hű mindahhoz, amit Nemes Jeles Lászlótól eddig láttunk és hallottunk. Nagyvonalú, komplex, tartalmas film, ami után már nem fogjuk tudni ugyanúgy nézni a századforduló utáni éveket. A történet, akárcsak a Saul fia esetében, egy mondatban összefoglalható: Budapestre érkezik egy Leiter Írisz (Jakab Juli) nevű árva lány, hogy szülei egykori kalapszalonjában vállaljon munkát, majd megtudja, hogy létezik egy bátyja, akinek a keresésére indul. A film öt perc alatt berántja a nézőt ezzel a rejtéllyel, hogy aztán, mikor már kezdjük úgy érezni, hogy a megoldás felé közeledünk, újabb és újabb rejtélyeket villantson fel.

Folyamatos a feszültség, szünet nélküli a zaklatott száguldás, Íriszt félrevezetik, megfenyegetik, bántalmazzák, mindenhonnan elzavarják, de ő konok céltudatossággal csak megy előre. És megy vele a néző is, a Saul fiához hasonlóan a kamera végig a főhősre tapad, csak azt látjuk, amit ő lát, azt halljuk, amit ő is. Jakab Julinak jól áll ez a monomániás makacsság, hiteles a kívülállósága. Még izgalmasabb, amikor kihozzák a sodrából, és egy-egy pillanatra lehull az álca, és megvillan mögötte a kétségbeesés vagy az őrület. Írisz egy enigma marad, pár alapvető jellemvonáson kívül sok mindent nem tudunk meg a személyiségéről („Van, akin nem lehet átlátni” – mondja róla egy kollégája), de a lényeg benne van abban az átható tekintetben, amivel vizsgálja ezt a világot, ahol a dekoratív felszín alatt rendre felsejlik a rothadás.

Kosztümös dráma a Napszállta, de az a fajta keresetlenség, amivel bedob minket az 1913-as Budapest forgatagába, akkor is váratlan, ha számítunk rá. Nyargalunk Írisz után az utcákon hömpölygő tömegben, az elegáns szalonokban, a lepukkant kaszárnyákban, külvárosi kocsiszínekben, és közben Erdély Mátyás operatőr végrehajtja azt a bravúrt, hogy az elképesztően bonyolult és virtuóz felvételei sosem lesznek hivalkodóak. Szédületes, ahogy mintegy mellékesen a szemünk elé kerül az amúgy rendkívül részletesen kidolgozott korabeli miliő. Merész húzás már az is, hogy egy hatalmas utasszállító hajó indulását homályosan látjuk Írisz mögött, de briliáns punk gesztusként is megállja a helyét az a zártterű lovaskocsi belsejében felvett snitt, ahol a mozivászon kábé öt százalékát kitöltő ablakban jelenik csak meg a kocsi mögötti utcai forgatag amúgy nagyon látványos képe (és Nemes Jeles módszereit ismerve biztosak lehetünk abban, hogy azt az utcát nem számítógéppel varázsolták oda, hanem tényleg megépítették, és telerakták statisztákkal, illetve korabeli járművekkel).

Laokoon Filmgroup

Hasonló nagyvonalúsággal használják a példátlanul erős szereplőgárdát is: olyan színészek tűnnek fel apró epizódszerepekben, akik máskor simán elvisznek a hátukon egy egész filmet, például Balsai Móni (Liza, a rókatündér) az árvaház igazgatójaként, Bárdos Judit (A ház) kalaposlányként, Molnár Levente (Szürke senkik) kocsisként, Nagy Zsolt (Zuhanórepülés) és Fancsikai Péter (Tibor vagyok, de hódítani akarok) pribékként, Kulka János jelenését pedig csak az fogja kiszúrni, aki minden idegszálával erre koncentrál.

Cudar világ ez egy nő számára. Itt minden a férfiak szabályai és kénye-kedve szerint zajlik, a nőknek csak a kiszolgáltatottság különböző szintjei jutnak. Értékük csak annyi, amennyi szexuális kielégülést tudnak nyújtani vagy anyagi hasznot hozni a felettük uralkodó férfiak számára.

És ha már kezdik úgy érezni a nők, hogy kivívtak valami státuszt maguk számára, érkezik a brutális emlékeztető, hogy itt nekik nem osztottak lapot (ahogy azt a film legtragikusabb karaktere, a Dobos Evelin által remekül játszott Zelma kénytelen megtanulni). Ebben az olvasatban a történet végén beköszöntő első világháború sem más, mint egy újabb gigantikus igazságtalanság, amit a férfiak hülyesége rákényszerített a nőkre. A lövészárkon végigkocsizó monumentális zárósnitt döbbenetes erővel mutat rá arra is, mennyire hiábavaló volt minden, amit addig láttunk. Az a sok küzdelem semmit sem számít már, ha jön a világégés.

Lenyűgözően gazdag és komplex film a Napszállta, ami az első megnézéssel messze nem fedi fel minden titkát. Az összes aktuális trendre fittyet hányó, kompromisszummentes alkotás, ami a Saul fia történetmesélő és vizuális módszerét arra használja, hogy egy korról, amit eddig teljesen máshogy néztünk, új dolgokat mondjon el. A Napszállta a Saul fia továbbgondolása, de annál grandiózusabb és sokrétűbb, létezésével ráerősít a korábbi film hatására is.

Hogy a nemzetközi filmes szakma mit várt Nemes Jeles Lászlótól második filmként, nem tudom. Nem lehet túldimenzionálni azt a világsikert, amit a Saul fia elért. Évtizedenként csak néhány film bukkan fel, ami ilyen kört fut be, minden létező díjat megnyer, és hivatkozási ponttá válik. Egy ilyen kezdés után nagyon könnyű elrontani a folytatást.

Nemes Jeles, a Napszálltát látva, jól döntött, amikor nem ment el Hollywoodba horror remake-et csinálni, mint A bukást jegyző Oliver Hirschbiegel, vagy szexi thrillert gigasztárokkal, mint A mások élete hosszú nevű rendezője. Ő maradt Magyarországon, és elővette egy régi tervét, amin még a Saul fia előtt kezdett el dolgozni. Kihasználta a hazai pálya legfőbb előnyét, a teljes alkotói szabadságot. A Napszállta minden kockájáról süt, hogy azért lett olyan, mert ő úgy akarta. Ha ezután tovább is lép Amerikába, reméljük, az obszesszióit nem hagyja hátra.