hvg.hu: Kati a felmenői révén – az apa Éri Péter népzenész, a nagyapa Martin György tánctörténész, a nagymama Borbély Jolán etnográfus – szó szerint beleszületett a népzenébe. Dominika, ön hogy került közel a műfajhoz?

Trapp Dominika: Kati volt a legjobb barátnőm középiskolában, általa kerültem közelebbi kapcsolatba a népzenével, tinédzserként együtt jártunk táncházba. Kati apukája Éri Péter, a Muzsikás Együttes egyik tagja, és Kati családján keresztül a népzene egy egész másfajta aspektusával ismerkedtem meg. Náluk otthon nemcsak népzene szólt, hanem mindenféle zene a punktól kezdve a hiphopig, és nemcsak népművészeti agyagedények voltak a lakás műtárgyai, hanem kortárs művészeti alkotások is. Ez a körítés számomra egész másként oltotta be a népzenét ahhoz képest, amit a közoktatásban, általános iskolában megtanultunk.

Éri Katalin: Hozzátenném, hogy talán azok közül, akik nincsenek benne ebben a táncházi közegben, sokan úgy gondolják, hogy a néptánc, népzene az egy ilyen „rutyutyu dolog”. Aki viszont elkezd táncházba járni – ahogy Domi is tette –, annak hamar szembetűnő lesz, hogy vannak mélységei a mi kultúránknak, csak az nem feltétlenül jön szembe a médiában és a közoktatásban.

T. D.: Először a Reviczky utcai Csoóri Klubban voltam táncházban, és akkor szembesültem azzal, hogy itt valami nagyon nyers és elementáris dolog történik. Megfogott a táncosok és a zenészek közötti interakció, a közös nyelv, amely az én kultúrám része is, és mégsem beszélem. A legényesek is nagyon megmaradtak bennem, és ott jöttem rá igazán arra, hogy a népzene nagyon jó zene.

Trapp Dominika és Éri Katalin

Túry Gergely

hvg.hu: A Parasztok Atmoszférában egy olyan zenei előadás, amelyben kortárs eszközökkel nyúlnak a népzenéhez. Honnan jött az ötlet?

T. D.: Miután egyetemre kerültem, egy ideig nem sokat találkoztunk Katival, elmaradtak a táncházba járások is. Aztán később megismertem a jelenlegi barátomat, Kiss Balbinat Ádámot, aki szintén népzenész, és egy fontos kortárs népi zenekarban, az Erdőfűben zenél együtt Katival. Ádámnak köszönhetően újra elkezdtem táncházba járni és rengeteg helyre, népzenei koncertekre, táncelőadásokra jutottam el általa. Azonban feltűnt számomra, hogy az, amit Kati családjánál tinédzserként megtapasztaltam, hogy az underground kultúra és a kortárs művészetek organikusan kapcsolódnak rá a népzenére, mostanra mintha eltűnt volna. Úgy látszott, hogy szinte csak a hagyományőrző attitűd vagy interpretáció maradt meg.

Én magam képzőművész vagyok, és egy olyan közegből jövök, ahol kérdéseket tesznek fel és a kritikai hozzáállás az alapvető. Amikor tavaly az OFF-Biennalé kurátorai felkértek, hogy vegyek részt valamilyen projekttel az eseményen, akkor úgy döntöttem, hogy a népzenével akarok valamit kezdeni, mert annyi kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban, és úgy éreztem, muszáj lenne kritikusabb szemmel is megvizsgálni. Nem is beszélve arról, hogy eleve olyan a kultúrpolitikai légkör, hogy előtérben van ugyan a népművészet, de azt reflektálatlanul, kritikátlanul próbálják meg benyomni a kortárs művészeti térbe.

hvg.hu: Erre tudna példát mondani?

T. D.: A Műcsarnokban most ért véget a Népművészeti Szalon, és láthatóan nem úgy nyúltak hozzá a népművészethez, ahogy egy kortárs művészeti térben kellene, nem tettek fel sok, szerintem releváns kérdést. Az, hogy a népművészet ennyire reflektálatlanul fonódik össze a kortárssal, szerintem egyértelműen politikai propagandaszándékot tükröz. Ennél pedig jobban semmi nem mutatja azt, hogy mennyire szükség lenne arra, hogy a népművészettel azok az emberek is foglalkozzanak, akik a kortárs művészet felől közelítenek, nem tabusítanak és szépelegnek, hanem kérdéseket fogalmaznak meg. A műcsarnokos tárlatra alig volt reflexió, ha jól tudom, egyedül egy György Péter-kritika jelent meg, és amúgy nem nyúlt hozzá senki az ellenzéki oldalról. Ez szerintem egyfelől a téma stigmatizáltságáról árulkodik, és talán arról, hogy a közeg már belefáradt abba, hogy az államilag támogatott művészet minden megmozdulására reagáljon.

hvg.hu: Kívülről úgy tűnik, hogy a népművészet, népzene jelenleg át van itatva politikával, a jobboldal, a nacionalista szemlélet eléggé kisajátította magának. Erre hogy reagálnak?

É. K.: Tévedés, ha a népzenét az erős nemzeti érzelműséggel társítjuk. Amikor bekerülsz egy néptánccsoportba, akkor nagy valószínűséggel nem pusztán magyar táncokat fogsz tanulni, hanem mondjuk cigány táncokat, román táncokat is, és rá fogsz döbbenni arra, hogy ez a Kárpát-medence tényleg egy olvasztótégelye a különböző nemzetiségeknek.

Ezért nagyon visszás számomra, amikor valaki megpróbálja pusztán a magyarságtudat szinonimájaként a népzenét kisajátítani, mert valójában ez a zene arról szól, hogy kölcsönhatásban van egymással a sok együtt élő népcsoport.

hvg.hu: A Novák Péter által vezetett Fölszállott a páva című tehetségkutató inkább ártott vagy kedvezett a népzene helyes interpretációjának?

É. K.: Én ezt nem akarom megítélni, de annyit elmondhatok róla, hogy az egész úgy volt bemutatva, mintha a népi kultúra csak abból állna, hogy a parasztemberek minden nap felveszik a legdíszesebb ruháikat és csujogatnak meg pörögnek. Holott a paraszti életről való gondolkodás, és talán erről szól a mi projektünk is, nem pusztán erről kellene, hogy szóljon.

hvg.hu: Hanem miről?

T. D.: Pont az előbb említett nacionalista interpretációnak kerestem az alternatíváját, amikor belekezdtem a Parasztok Atmoszférában projekt megvalósításába. A zenei előadást és a hozzá tartozó kiadványt megelőzte egy művészeti kutatás, melynek során megnéztem, hogy a 20. században Magyarországon milyen más módokon interpretálták a népi kultúrát. Kiindulópontot jelentett számomra Bartók Béla és Kassák Lajos viszonya. Bartók Kassák szemében egy rendkívül haladó gondolkodású ember volt, nagy rajongással beszélt róla, még egy MA lapszámot is szentelt Bartóknak, akire sorstársaként tekintett az avantgárd szellemiséget üldöző Magyarországon. Kassák Lajos Bartók paraszti kultúra iránti kezdeti, romantikus rajongását ugyan kritikával illette, de amit forradalmi szellemiségű zeneszerzőként, – a népzenéből is merítve – létrehozott, azt nagyra tartotta.

A probléma, hogy a paraszti kultúrát a nacionalista ideológia mentén kihasználják, már a korabeli értelmiséget is foglalkoztatta. Korniss Dezső meg is fogalmazza, hogy számára a népművészetünk arról árulkodik, ami az egymás mellett élő népekben közös, tehát az európaiságunk bizonyítéka. Bartók is kifejti a Népdalkutatás és nacionalizmus, illetve a Faji tisztaság a népzenében című írásaiban, hogy ahogy nincs értelme tiszta magyarságról beszélni, úgy a tiszta magyar népzenéről sincs.

Éri Katalin és Trapp Dominika

Túry Gergely

É. K.: Aztán, ha ugrunk egy nagyot az időben, a hetvenes évek elején kezdődő táncházmozgalomban már kevésbé volt átitatva politikával a népzene, és szerintem az lenne az ideális, ha ez ma is apolitikus lenne. Tisztán emlékszem, hogy a kilencvenes években édesapámék például alig léptek fel Magyarországon, folyamatosan külföldre jártak, alig találkoztam édesapámmal emiatt gyerekkoromban. Most, hogy a regnáló kormány zászlajára tűzte, jobban előtérbe van tolva a népzene. Ádámnak (Kiss Balbinat Ádám – a szerk.) adok igazat, aki egyszer egy interjúban azt mondta, hogy nagyon sokáig küzdött a civil táncházmozgalom azért, hogy egyenértékűként kezeljék a népművészetet a többi művészettel, és ezt végül is mostanra sikerült önerőből elérni.

hvg.hu: A táncházmozgalom is ellenkulturális tevékenység volt, tehát ilyen értelemben azért mégsem volt apolitikus.

É. K.: Ha apámékat kérdeznénk, akik az első táncházat csinálták, akkor ők azt mondanák, hogy dehogyis volt ez ellenkultúra, pont, hogy menekültek a politika elől. Azt mondanák, hogy csak jól akarták magukat érezni.

T. D.: Ez igaz, de a szocialista országok ellenkulturális mozgalmait vizsgáló, Courage nevű nemzetközi kutatási projekt például a táncházmozgalmat szabadidős, de ezzel együtt ellenkulturális tevékenységként definiálta. Hiszen az eleve egy civil, alulról szerveződő mozgalom volt, és szembement azzal, ahogy szovjet hatásra a párt színpadra állította a paraszti kultúrát. Szerintem ma már sokkal konformistább dolog táncházba járni, mint régen volt.

É. K.: Igen, mert mára intézményesült a mozgalom, élére álltak bizonyos szereplők. Ma már kevésbé önálló ez a közeg.

Parasztok Atmoszférában

Kollmann András

hvg.hu: Visszatérve a projektetükre: heten vannak, és nemcsak népzenészek. Neményi Lilla és Szurcsik Erika a punk felől érkeztek, Bertók Márton a kísérleti elektronika felől. Hogy került egy analóg moduláris szintetizátor a képbe?

T. D.: Egy féléves munka volt, amíg összeállt a zenei előadás a kutatómunkám eredményeképpen. Ahogy kutattam, úgy osztottam meg a csapattal az ötleteimet. Amikor Bertók Marcival találkoztunk, akkor azt vizsgáltuk, hogy vajon mi kapcsolhatja össze a népzenét a kortárs zenével. Arra jutottunk, hogy anomáliákat kell keresni, olyan népzenei jelenségeket, amelyek furcsának tűnnek, amelyekbe a kortárs figyelem beleakad. Így jutottunk el végül is, Kiss-Balbinat Ádám javaslatára Vikár Béla viaszhengerekre rögzített gyűjtéseihez. Mikor Bartók Béla a viaszhengerekre rögzített népdalokat sokszori újrahallgatás után lejegyezte, egyúttal a hengereket is elkoptatta. Minél többször meghallgatta ezeket annál jobban roncsolódtak. Ezek a kopáshangok pedig repetitív zajokat eredményeznek, a mostani fül számára ez olyan, mintha a népdalok alá techno lenne keverve. Tulajdonképpen az elkoptatott fonográfhengerek szimbolikusan magukba sűrítik azokat a zeneesztétikai sajátosságokat, amelyeket a zenekar létrehozásával szintetizálni szeretnénk.

É. K.: Ezek a viaszhengerek elzajosodtak, és így az, amit megörökítettek, egyúttal örökre el is tűnt. Ez az elmúlás lett egyben az ars poeticája is a zenekarnak.

T. D.: Igen. Felmerült ugyanis a kérdés, hogy a nacionalista értelmezést félretéve mégis mivel lehetne megindokolni, hogy a népzenével foglalkozunk. Mert azt nem mondhatjuk, hogy azért érdekel minket a népzene, mert magyarok vagyunk, hiszen ezt vontuk ki a képletből. Végül arra jutottam, hogy vannak olyan kortárs elméletek, mint az antropocén elmélet, amely felől nézve a paraszti kultúra még mindig nagyon izgalmas és aktuális lehet.  Ez egy új, nem hivatalos földtörténeti kor, ami azt próbálja meg kifejezni, hogy az emberi tevékenység olyan léptékű, hogy annak már planetáris és visszafordíthatatlan változások a következményei. Még nem dőlt el, hogy az antropocént az ipari forradalomtól vagy az első atomkísérletektől datálják vagy máshonnan datálják, de a lényeg, hogy egy konstans ökológiai krízisben élük.

hvg.hu: Ennek mi köze a paraszti kultúrához?

T. D.: A népművészet motívumkincse szinte mindig a természetből merít. Tehát a parasztok a természetbe vetve élnek, a természetbe vetettségük nyilvánul meg az alkotásaikon keresztül. Azt gondolom, hogy mi most, az antropocén korban ismét a természetbe vetődtünk, ám az antropocén sajátja egy újfajta, fenyegető, kiszámíthatatlan természet, amely például a klímaváltozásból következő katasztrófákban nyilvánul meg. Sokat dolgoztunk azon, hogy elszakadjunk a természettel való egylényegűségünktől, több évszázad alatt az ember a természet urává és leigázójává vált, ám ez most visszaüt. Úgyis mondhatnám, hogy ebben az egészben mi, emberek technoparasztok volnánk, ami Nemes Z. Máriónak egy találó megfogalmazása.

hvg.hu: Egyfajta szentimentális, nosztalgikus eszképizmusnak tűnik az, amit képviselnek.

T. D.: Az igaz, hogy most is, és a 19-20. században is mindig valami krízis miatt fordult az értelmiség a természet felé. Például az urbanizálódásra, modernizálódásra volt reakció Európa-szerte a természethez való visszafordulás. A táncházmozgalom is egy krízishelyzetben fedezte fel magának a paraszti kultúrát, a szocializmus identitásromboló hatása miatt fordult felé, ám ide kapcsolódóan akár a hippimozgalom határokon átívelő hatását is érdemes megemlíteni. Ha viszont meghallgatod a darabunkat, akkor biztosan nem a szentimentalizmus fog eszedbe jutni róla, eléggé kíméletlen előadás lett. Bekerült például Kassáknak a Parasztok című verse, amely szociografikus pontossággal beszél a kizsákmányolt parasztság nehéz sorsáról, és még véletlenül sem a visszavágyódásról van benne szó. Az antropocén elméleteknek van egy olyan leágazása, amely a tudományos kutatások eredményeire alapozva nagyon borúlátó,

azt mondja ki, hogy elvesztünk; a művészet meg a filozófia most már csak arra jó, hogy a gyászmunkát elősegítse.

Ide kapcsolódik be a mi produkciónk is, nincs feloldozás, csak a gyászmunka van. Ez egy vállaltan komor darab.

hvg.hu: Szép, hogy a paraszti kultúrával vonunk párhuzamot, hogy hivatkozunk rá, de ma már gyakorlatilag nincs is élő népi kultúra. Ezt rosszul gondolom?

É. K.: Magyarországra ez valóban igaz, itthon inkább csak aranykalászos gazdák vannak. Ugyanakkor izoláltabb helyeken, Erdélyben, Vajdaságban, talán Felvidéken helyenként még a mai napig élő a népművészet, a népzenehasználat. Bár azt hiszem, hogy most van éppen egy váltás.

T. D.: Az a szomorú tény egyébként, hogy a szegénység és a földrajzi izoláció is konzerválja a hagyományt, ezt is számba kell venni. Meg azt is, hogy az elszakított területeken az identitás megélésének egészen más a tétje, mint itthon. Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy az elcsatolt területeken a paraszti kultúra sokkal élőbb legyen, mint nálunk.

Éri Katalin és Trapp Dominika

Túry Gergely

hvg.hu: Kati, beszélt arról, hogy Erdélyben és a többi említett területen is éppen egy váltás történik. Miféle változásra gondolt?

É. K.: Mondanék egy szép példát. Az erdélyi Mérában, ahova szoktunk járni rokonokhoz és adatközlő zenészekhez, az egyik ház ura mesélte, hogy korábban esténként, amikor hazatértek a munkából, még lefekvés előtt mindenki megfente a kaszáját, és ennek volt egy jellegzetes hangja, az egész falu a kaszák fenésétől volt hangos. Most viszont szomorú, mert már nem hallja a kaszák hangját, most múlik el éppen ez a földműves, gazdálkodói réteg.

hvg.hu: Mit jelent az adatközlő zenész?

É. K.: Ez egy néprajzi, szociológiai terminus. A felgyűjtendő alanyt szoktuk így nevezni, akit megfigyelünk, megvizsgálunk tudományos szempontból. A zenészeket azért hívom adatközlőnek, mert őket hallgatva sajátítottuk mi el annak idején a népzenét. Ők beleszülettek a hagyományba, nem iskolában tanulták a zenét, mint mi. Belőlük viszont egyre kevesebb van. Hasraütés-szerűen: míg mondjuk 10 évvel ezelőtt volt körülbelül 200 népdalénekes, akiket Kallós Zoltán néprajzkutató is felgyűjtött, ma már jó, ha 5-6 ember élközülük. A fiatalok meg már olyanok, mint mi, nem viszik úgy tovább a hagyományt, mint az elődeik. Magam részéről igyekszem minél több időt eltölteni ezekkel az emberekkel, hogy mielőtt teljesen elmúlik ez a kultúra, még szeretnék belőle egy picit megtartani magamnak.